Gyönyörű késő nyári idő volt. Nem volt nagyon meleg, hideg sem, és a szél sem fújt.
A Tápió partján, fürdés után, barátommal Pittyával, szivarkákat sodortunk falevelekből, közepén, száraz fűvel. Nagyon vastag, legalább három igazi szivarvastagságúra tudtuk csak sodorni, házi füstölnivalónkat. Hosszú, zöld fűszálakkal tekertük körbe, nehogy szétessen.
A felnőtteket utánoztuk, mert akkoriban szinte mindenki dohányzott a faluban. Az számított kivételnek, ha valaki nem. Furcsán is néztünk a nemdohányzóra, nem értettük, vajon ő, miért nem szívja. Gyufa mindig volt nálunk, így ki is próbáltuk házi készítésű szivarjainkat. Akármilyen rossz is volt, csak szívtuk, és néztük egymást Pittyával elégedetten, mert kicsit felnőttnek érezhettük magunkat, a füstölés által. Gesztikuláltunk is, ahogy a legnagyobb dohányosoktól láttuk. Akkorra már kóstoltam igazi dohányt is, és mondhatom, egy kicsit sem hasonlított rá, a mi szivarunk füstje.
Egyszóval, borzalmas volt.
Ücsörögtünk a parton és átadtuk magunkat a dohányzás illúziójának, álmodozva a felnőttkor szépségeiről.
Hátam mögött lépteket hallottam, és megfordulva láttam, hogy legnagyobb ellenségem, Bangyi közelít, egy másik tanyasi gyerekkel. Nem mertem moccanni sem, mert Bangyi jóval idősebb volt nálam, és ha elfutottam volna, nagyon magamra haragítottam volna. A szivarkát eldobtam, és vártam mi történik. Pittya is idősebb volt nálam, de ő sem mert mozdulni, nehogy megharagítsa őket. Végül, megtört a csend.
- Mi á *ászt csinótok itten, kis*éci. - Szegezte nekem vészjósló kérdését Bangyi. Általában így hívott, és egyből tudtam, már megint nem maradok ki valamiből, aminek verés volt a neve.
Mi nem szóltunk semmit, csak bámultunk magunk elé Pittyával. Bangyi és a másik tanyasi gyerek a hátam mögött álltak. Ismét kérdezett legnagyobb ellenségem, de most már a tenyerével a fejem tetejére ütött, miáltal összegörnyedtem, és a törökülésből, kicsit oldalra ülve vártam a további fejleményeket, nyakamat behúzva és közben fejemet simogatva. Arról, hogy elfutok, szó sem lehetett, mert akkor kaptam volna csak igazán nagy verést. Egyébként is utolért volna.
- Ággyó csák néki. - Biztatta a másik gyereket szaporán, Bangyi.
Az a gyerek is jóval idősebb volt nálam, de ha csak ketten találkozunk, vele, már összemértem volna az erőmet. A gyerek közelebb jött, és mint aki jó tanuló, mosolygó arccal lehúzott egy nyaklevest. Én felálltam, mire ő megint pofon vágott. Ezt megismételte még párszor, és láttam Bangyi arcán az elégedettséget. Egyre jobban szégyelltem magam, mert nagyon megalázó volt, ahogy az a másik gyerek vert. Nem mertem visszaadni a pofonokat, mert féltem ellenségem haragjától, aki még a korosztályában is erősnek számított. Végül Bangyi megunta a dolgot és egyetlen csapással, a földre teremtett. Még rúgott belém egyet, és a másik tanyasi gyerekkel beszélgetve, nevetgélve elindultak hazafelé.
Pittyával még beszélgettünk a dologról egy kicsit. Én megállapítottam, hogy ez a verés, a kisebbek közé tartozott, mert semmilyen komolyabb utófájdalmam nem volt.
Már dél körül járt.
Elindultunk hazafelé, hátha van valamilyen étel otthon. Mivel apám most otthon tartózkodott, így főtt ételre is számíthattam, mert a részére mindig kellett, hogy főzzön anyám. A házunknál elváltunk Pittyával, és már a kiskapunkban éreztem a finom főtt étel illatát.
Apám a gangon állt, és meglátva engem, várta, hogy közelebb érjek. Még nem találkoztunk amióta hazajött, ezért oda mentem hozzá, hogy puszit adjak. A puszi, az kötelező volt, mert nagyon mérges tudott lenni, ha nem adtuk meg neki a kellő tiszteletet.
- Csókolom. - Köszöntem neki illedelmesen már messziről.
Nem várta meg, hogy puszit adjak, hanem mikor a közelébe értem, csak azt mondta.
- Lehelj csak rám. - Már sejtettem, verés lesz, csak azt nem, mekkora.
Egyből tudtam, Bangyiék hazafelé menet, beárultak apámnál, és azt is tudták, nem úszom meg szárazon, mivel ismerték az otthoni körülményeimet. Hát ezért nem kaptam tőlük nagyobb verést a Tápió partján. Nem akarták, hogy apám megsajnáljon, vagy valami egyéb dolog miatt elmaradjon az otthoni verésem.
Ráleheltem.
Édesapám megfogta a pajeszomat, és a ház bejárata, és a kiskapu között levő, orgonabokorhoz vezetett, miközben a pajeszom majd ki szakadt. Ennyit mondott.
- No, válaszd ki azt a vesszőt, amivel ki szeretnél kapni. - Álltunk ott egy darabig.
Ő a pajeszommal játszott, én meg azzal voltam elfoglalva, hogy tudnék úgy állni, hogy ne fájjon annyira.
Elengedte a pajeszomat, és miközben indult ebédelni, visszaszólt nekem.
- Szólj, ha megtaláltad. - Ott hagyott magamra a fájdalmammal, mert most mintha jobban fájt volna a fülem mellett, mint amikor még húzta.
Rettenetes érzések kavarogtak bennem.
Biztosan tudtam, hogy nem úszom meg a verést. Apám soha sem viccelt, ha fegyelmezésről volt szó. Nagyon kiszámítható volt. Óriási nyugalma soha nem árulta el mire készül. Ez volt a legrosszabb az egészben.
Hiába nézegettem a nálam is idősebb orgona sövényt, nem találtam megfelelő vesszőt, amivel szívesen kikaptam volna. Egyetlen fekete klott gatyában voltam, és hiába volt meleg, én mégis fáztam az orgonabokor árnyékában. Lestem az eldugott vesszőket is, még a bokor ágait is széthúztam, hogy jobban szemügyre vegyek egy-egy rejtettebb ágacskát, hátha mégis találok megfelelőt. Egy alkalommal, még be is másztam a bokor belsejébe. Mégsem találtam rá kínzóeszközömre. Őrjöngtek gondolataim, és csak a végkifejlet járt mindig eszemben. Csak miközben a vessző keresésével voltam elfoglalva, hagytak kicsit nyugodni aggodalmaim.
Már lefelé tartott a nap, mikor egyre többet gondoltam a szökés lehetőségére. Egyre többet játszottam a gondolattal, elfutok. Egyszer már megtettem, de az utána következő verés emléke olyan fék volt, amit nem mertem kioldani.
- Majd most megtanulja, mit tehet és mit nem. - Válaszolt apám kimérten.
- Verd még, vágy üsd ágyon. De né kínozzád órókik. - Szánt meg végre édesanyám.
Hosszú csönd, és feszült vesszőkeresés után, egyszer csak megjelent apám.
Határozott lépteinek hangja, már messziről a düh, és az óriási agresszió előszelének rezgésével töltötte meg környezetemet.
Mikor megláttam, sikítva, bömbölve könyörögtem kegyelemért. Mindent megígértem volna, ha nem bánt, és ha kéri. Ahogy közeledett, úgy görnyedtem le a föld felé, hogy minél kisebb legyek, mert akkor talán a verés is kisebb lesz. Szerettem volna fejemet a föld alá dugni, ne lássam ezt a kegyetlen embert, akit úgy hívnak "édesapám".
Torkom szakadtából ordítottam, könyörögtem hiába.
Apám megfogta karomat, és a másik kezével letépett egy orgonavesszőt mosolyogva, mintha tetszett volna neki az előadás, amiben én vagyok a főszereplő, és aminek a félelem volt a rendezője.
Hosszú percekig ütötte hátamat, és a testem minden részét. Az orgonavessző levelei, darabjai szinte auraként borították be a levegőt körülöttem, mígnem már olyan rövid lett, hogy hatását veszítette. Bal kezével az arcomba vágott. Ez volt az utolsó emlékem a verésből.
Anyám, sírva törölgette arcomat egy vizes ruhával, és közben a fejemet puszilgatta, miközben sikoltozva ordította többször is, egyre halkuló elkeseredéssel.
- Gyilkos!
Később elmondta, legalább két percig eszméletlen voltam, és ő azt hitte meghaltam.
Mikor lábra tudtam állni, bementem a konyhába, hogy vizet igyak. Egy fél literes korsó volt a vizes poharunk. Megmártottam a vödörben és kiittam mindet. Eközben apám az evéssel volt elfoglalva a konyhaasztalnál, mert lassan a vacsora ideje közeledett már. Letettem a vizespoharat és elindultam a kert felé. Anyám még utánam szólt.
- Hová mész. - Apám azonnal rászólt anyámra parancsolón.
- Haggyad, hagy menjen. - Hangja ellentmondást nem tűrő volt, így anyám már nem kérdezett többet.
A kerten keresztül az öregtemető felé vettem az irányt, ahol száraz füvekből készítve volt egy vackom a bungiban. Egy rossz, régi télikabát is volt, mellyel betakarózva, szinte abban a pillanatban, el is aludtam.
Másnap, dél körül ébredtem, mert a kezem véletlenül hozzáért az arcomhoz, és fájt.
Éreztem, meg van dagadva, és látni is csak kicsit tudtam vele, mert a szemem körül is dagadt a képem. Elindultam Julcsa nénikéhez, mert tudtam, ha bajban vagyok, ő mindig segít, és soha nem azt kérdezi, mit csináltál, hanem ő előbb ápol, és vígasztal. Egyébként is apám még otthon volt, és csak másnap hajnalban ment vissza dolgozni.
Lecsúsztam az agyigácsóba a vészlejáraton, de csúszás közben, mintha az egész arcom le akart volna szakadni a rázkódástól. Úgy fájt, ha lett volna mitől, becsináltam volna. Leérve arcomhoz kaptam, de a fájdalom visszarúgta kezeimet. Tehetetlen tanácstalanság, elesettség lett úrrá rajtam.
Sírni kezdtem, amit az agyigácsó visszhangja visszavert, és mintha ő is velem sírt volna, csak fokozta zokogásomat. Szemeim apró résein keresztül, lassan körbenéztem, lát e valaki, mert nagyon nem szerettem, ha sírás közben idegenek látnak.
Lassan összeszedtem magam és a sírástól elgyengült lábaim vittek a Dugella felé. Észre sem vettem, hogy legnagyobb ellenségem, Banyi, ott áll velem szemben, a patak partján. Már a mederben a résnyire szűkült szemeimmel a vizet kémleltem, nehogy belelépjek, mikor megéreztem Bangyi jelenlétét, és visszanéztem rá.
Egy csöpp félelem sem volt bennem, pedig ellenségem soha nem engedett utamra verés nélkül. Ahogy meglátta arcomat, a csodálkozástól egy kis ideig még meg sem tudott szólalni.
Miután úgy láttam nem fog bántani, hátat fordítottam neki és a patakmederben, elindultam a falu felé.
Egy kis idő után, utánam szólt legnagyobb ellenségem.
- Sányi. Vérzik á zárcod. - Megálltam, és lassan visszanéztem.
- Hun? - kérdeztem vissza a sírás elfojtásával küszködve, nehogy meglássa rajtam.
Soha nem szólított még a nevemen. Azt hittem nem is tudja. Talán belé is szorult némi érzelem. Egy biztos. Többet nem bántott. Néha még köszönt is a maga módján, egy alig látható fejbiccentéssel.
- Á. Zorrod mellett. - Odanyúltam, de nem tudtam megtörölni, mert akkor nagyon fájt az arcom.
Visszafordulva, elindultam ismét a patak mederben a házunk felé. A kerítéseket most nehezen tudtam mászni, és a bujkálás is nehezemre esett a bokrok között, mert beszűkült látásom miatt továbbtartott szétnézni. Az ott lakók sem szerették, ha a portájukon mászkálok, ezért mindig óvatosnak kellett lennem.
A kertünkbe érve, bujkálva jutottam el a házunk mögé, mert nem szerettem volna, ha meglát apám. A palánkkerítésen átmászva kijutottam az útra, ahonnét már csak körül-belül száz méterre laktak Balusék.
Nem volt senki az utcán, így simán elértem úti célomat.
Julcsa néni hátul volt a tyúkoknál. Amikor meglátott odaszólt felém.
- Itthon ván ápód? - Kérdezte, mintha érdekelné, miközben egy szakajtóból némi szemet szórt a tyúkoknak, minek hatására, és a kakas hívó szapora és hangos kárálására, az udvar minden szegletéből rohantak elő a tyúkok, csemegézni.
Én a kapuban álltam, és vártam Julcsa nénire, hogy alaposabban szemügyre vegyen. A szakajtót betette a spájzablakba, hogy a tyúkok ne férjenek hozzá, mert a mag, csak csemege volt. Az ételt az udvaron levő egyéb növényekből, száraz kenyérből, és más konyhai hulladékból, trágyadombból kellett nekik megszerezni.
Ismét felém nézett.
- Gyere csák ide! Gyere mó! - Kiabálta, miközben rohant felém, öreg, kövér testét, rossz lábain egyensúlyozva. Megfogta kezem, és vonszolt befelé a házba, miközben ezt mormogta.
- Hogy dögőne még mind, áhóny csák ván á vilógon.
- Szórádná lé á keze ámikó ilyet csinól.
- Á rosseb égye még á lelketlen mocskáit. - Leültetett a konyha asztalhoz. Nem kérdezte ki bántott. Tudta.
Ekkor már a megértő törődés hatására, ismét hosszú bőgésbe kezdtem, amit Julcsa néni vigasztalása és simogatása csak fokozott. Ecetes ruhát hozott, és az arcomat, hátamat azzal törölgette nagyon sokáig és óvatosan. Szinte nem is éreztem, hogy hozzám ér. Az ecet viszont annál inkább tudatta velem, a hátamon is lehetnek sebek. Sírásomat elnyomta az ecet átható szaga, és a csípő, fájdalom, amit okozott.
Majdnem ordítottam. Úgy fájt.
Egy pohárban teát tett elém, és egy szelet zsíros kenyeret. A kenyérből nem tudtam enni, mert fájt, ha nagyra tátottam a szám. Hozott egy hálóinget az övéi közül, és azt mondta.
- Védd lé á gátyót. - Egyből tágra nyílt szemem, és kérdőn néztem rá, mert szégyenlős voltam.
- Szégyéllős vágy? Né szégyélősköggyé? Lóttám én mó olyát is... Mosolyogva, és a múltba rohanó pajzán gondolataival abbahagyta a taglalást.
- Ee fordulok. Ki kő mosnyi á gátyód. - Ölembe dobta a hálóingét, még mindig kicsit mosolyogva.
- Ne. Védd fő. - A konyha, egyben előszoba is volt. Innen nyílt kétfelé a két hálószoba. A kicsiben, egy egyszemélyes, a nagyban egy kétszemélyes ágy volt. Miközben átöltöztem, Jucsa néni bement a nagyszobába, és egy törölközővel verni kezdte, az ott részegen, ruhában alvó férjét, akit történetesen szintén Sándornak hívtak.
- Mi bájod ván Dóci jón?(jón: értsd lány) - A Dóci, Julcsa néni leánykori vezetékneve volt.
- Nem szégyélléd mágád? Itt döglesz részégén, mikó kényérre sincs píz? Tákároggy innen!
Égyén el á rooseb odá, áhun eddig ittó! - Folytatta még arcával valószínűtlen gesztikulációkkal kisérve, de ki tud megjegyezni ennyi szitkot.
- Pucillóó. - Szólt vissza határozottan és kimérten az öreg Balus, miközben lassan felült az ágyon. Erre Julcsa néni kezében a törölköző, még jobban pörgött.
- Hággyó mó! - Mondta Sándor bácsi, miközben a sűrűn záporozó csapások elől kimenekült, a tornácra a ház elé. Julcsa néni megigazította az ágyat, és odaszólt felém.
- Feküggy lé. - Utána, tovább folytatta a rendezkedést a szobában.
Sándor bácsi, a tornácon, ruházata igazgatásával volt elfoglalva, mert úgy megcsavarodott rajta, hogy alig tudott mozogni. A mozgáskoordinációjával is baj lehetett, mert a kabátot is félig a nadrágjába gyűrte, de úgy, hogy egy jelentős része a sliccén lógott ki. A nagy dülöngélős elfoglaltságában, csak később tűnt fel neki, hogy én is ott vagyok.
Tágra nyílt szemekkel bámult egy darabig, míg meg tudott szólalni.
- Sáttyá. - Ismert rám, a rövid vizslatás után, miközben leállt ruházata igazgatásával.
- Ászittem á zöregjón. - Nevette el magát, a vicces helyzeten, ahogy meglátott felesége hálóingében. A szája szélére volt ragadva egy kitudja mikor kialudt cigaretta csikk. Hosszát, szerintem, csak milliméterekben lehetett volna mérni. Ez egy túlélő csikk lehetett, mert már ezzel aludt el, és Julcsa néni törölközős agressziójának is ellenállt.
- Mi létt veled? - Kérdezte elkomolyodva, miután tudatosodott benne a látvány, amit nyújtottam.
- Ki bóntott? - Komolyodott el még jobban az arca. A csikk vidám táncot járt a szája szélén, valahányszor megszólalt. Olyan muris látványt nyújtott, hogy elnevettem volna magam, ha mertem volna nevetni.
Mielőtt válaszolhattam volna, Julcsa néni, tenyerével ismét püfölni kezdte az öreget. Sándor bácsi annyival magasabb volt, hogy az öregasszony csak ágaskodva érte el a tenyerével is, hites ura fejét. Julcsa néni, miután elég messzire kergette az öreget, megfogta a kezem, és bevonszolt a szobába. Még hallottam, az öreg Balus halkuló zsörtölődését.
- Puucillóó! - Ez volt ugyanis a szava járása. Erről jut eszembe egy másik történet, mikor két Nagykátai rendőr érdeklődött valamit tőle. Az öreget ekkor is a bor irányította. A beszélgetés végén ennyit mondott egyiküknek.
- Pucillóó. Né embérkéggyé. Á mi ruhónká jórsz. - A rendőr akkorát bevágott neki, hogy egyből elterült az öreg. A másik felém nézett, és én még mindig szaladok.
Julcsa néni lefektetett, és betakart egy dunnával, ami régen lehetett kitéve már szellőzni, mert eléggé áporodott, savanykás szaga volt. Az ecet szag, lassan elnyomott minden mást. Átható szagától, a fejem is megfájdult.
Másnap reggel ébredtem, a rádió, reggeli műsorára. Első pillantásom, Julcsa néni naptól, munkától, családtól megfáradt, ráncos arcára esett. Kinyitotta szemeit, miben egy gyönyörű fiatal nő szelíd tekintete volt. Elmosolyodott, megsimogatta finoman fejemet. Becsukta szemeit, és még szundikálni próbált kicsit. Én, csak néztem tovább, a ráncokat, és a minden ránc mögül kikandikáló gyötrelmet, melyek eltakarják ezt, a valaha volt gyönyörű arcot.
- Mit néző? - kérdezte szemeit hirtelen tágra nyitva Julcsa néni, kissé elmosolyodva.
- Julcsá nééni? - Szóltam halkan, a mellettem fekvő öregasszonyhoz.
- No. Mongyád.
- Mongyád mó! - Nyomta meg hangját türelmetlenül.
- Mi vóná há örökbe fogánná? - Kérdeztem bizonytalan hangon tőle.
- Nem is engellek többet ázok közé á mocskok közé. - Válaszolt gondolkodás nélkül, kedvemre.
- Oszt? Á mágá gyeréke lészék? - Kérdeztem, örömömet nem véka alá rejtve.
- Á hhóót. Mé? Most nem vágy áz? - Kérdezett vissza határozottan, miközben megfogta kezem.
Közelebb húzódtam, és a hajamat arcához érintve behunytam szemem. Kezével kicsit, még magához húzott, az érintés és közelség gyógyító erejével segítve rajtam.
- Kejjé fő! Nincs món sémmi bájod! Eriggy vízé, mer áddig nem észő!
Felkeltem az ágyból, és Julcsa néni kisebbik fia, Gyuri, hatalmas röhögésbe tört ki, miután meglátott. Nem volt testvérem ugyan, de a düh, amit iránta éreztem, legalább olyan erős volt, mit legkisebb bátyám iránt szoktam érezni, ha felbosszant valamivel. A klott gatyám ott volt kiterítve, kimosva, a dunyha végében. Hátátfordítottam a konyhában levőknek, és felvettem saját ruhámat. A konyhában kezembe fogtam a vizes vödröt, és indultam a kútra.
Gyuri még nevetve utánam szólt.
- Mi ván? Mérges vágy öregásszon? - Jó ízűen nevetgélt, hálóinges látványom emlékén. Én bosszúsan tovább mentem dühös gondolataimat magamba fojtva.
A hasam, annyira beesett, hogy meg is tapogattam hátamat, megvan e még. Sietősre vettem a dolgot, mert Julcsa néni paprikás krumplit csinált reggelire, és az illata, ami az orromban kerengett, tőlem függetlenül is szaporázta léteimet.
Egy nagy tányér, jó zsíros krumpli, és egy hatalmas szelet kenyér után, alig bírtam megmozdulni.
- Mozsgyóó még, mer olyán retkés vágy mint á cigónyok disznájá. - Ha tetszett, ha nem, muszáj volt megmosdani, mert Julcsa nénivel, nem volt ajánlatos ujjat húzni. Két napja rángatott be az ágyba, és még mindig éreztem a karomon egy enyhe fájdalmat, ahol megfogott. Erős, munkában edzett, kezei voltak. A mosdó lavór egy hokedlin volt, az egyik ruhásszekrény mellett, és egy törött, picike, borotválkozó tükör. Megpillantottam az arcomat, és a duzzanatoknak már hűlt helye volt, csak az államon volt egy szinte észrevehetetlen duzzanat.
Azon a héten, náluk aludtam, de azért napközben csak benézegettem néha a Kata sarkára is. Hétvégén, már hazacsorogtam, és folytatódott minden ott ahol abba maradt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
A Tápió partján, fürdés után, barátommal Pittyával, szivarkákat sodortunk falevelekből, közepén, száraz fűvel. Nagyon vastag, legalább három igazi szivarvastagságúra tudtuk csak sodorni, házi füstölnivalónkat. Hosszú, zöld fűszálakkal tekertük körbe, nehogy szétessen.
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Ez az írásod nem semmi,szegénykém
Sajnálatos, de ez így volt.