Már harmadszor jártam az általános iskola második osztályát, mikor édesanyám, vallásos katolikus lévén, beíratott hittanórára, melyet a falu papja, az iskola első osztályosainak fenntartott emeleti teremében, tartott meg. Hittanóra hetenként egyszer volt. Mivel mindig délutánonként volt, sokszor sötétségbe nyúlóan elhúzódott az oktatás.
Szívesen jártam, mert tetszettek a történetek, amit mesélt a pap, Ádám és Éváról, Káin és Ábelről, stb. Gyönyörűnek találtam őket. Könyvet is kaptam, benne szép rajzokkal.
Jó pár órát megtartott már a lelkész, mikor kihívott a tanári asztalhoz felelni. Természetesen, semmire sem tudtam felelni azokból, amit kérdezett, vagy csak nagyon keveset. Sohasem jegyeztem meg a számomra érdektelen unalmas beszédeket, és a hittankönyvben is csak a képeket nézegettem.
- Mit gondolsz, minek járok én ide? - Kérdezte a lelkész, sértődötten.
- A hit, komoly dolog édes fiam! - Az édes fiam kifejezés, már előre vetítette számomra, amit egyre jobban kezdtem érezni, a verést.
Csak álltam némán, csalódottan, mert nem gondoltam, hogy valaha is feleltetni fognak hittanból. Amolyan tájékoztatás jellegű dolognak tartottam, mivel nem volt kötelező.
Akkoriban a "körmös", mint fegyelmezésre szolgáló tevékenység, bevett szokás volt az iskolában. Soha eszembe sem jutott volna, hogy a pap is élni fog vele, mert annyit beszélt a megbocsátásról, meg a szeretetről, hogy hittem is neki.
A jól ismert nagy vonalzó, kis bemelegítés után, a hátamon, már körmeimet marcangolta. Ujjaim végeit, mintha ezernyi tű szurkálná. A fájdalom súlya alatt, remegő kezeimet időnként elkaptam, mire a pap, a mindig bevált nádpálcához fordult segítségért. Hirtelen erőteljes csapások záporoztak hátamon, fenekemen, lábaimon. Még a tarkómra is jutott.
Mint egy népi táncos ugráltam a csapások súlya alatt.
Ütött ahol ért, a jellegzetes szenvedélytelen arccal, mit a többi tanártól is megszokhattam már. Verés közben tekintetük, mindig nyugodtnak tűnt számomra. Nem tudtam megérteni azt soha, ha a tanárok mérgesek, miért nem látszik arcukon is a düh.
Már felnőttem, és értem. Egyféle megnyugvás volt számukra, hogy elverhettek. A bennük felgyülemlett agresszió, levezetésére szolgált.
Kirohantam a tanteremből.
Táskámat hátrahagyva, rohantam hazáig. Nem sírtam, mert veréshez hozzászokott testem, volt kitéve már jóval nagyobb próbatételnek is. Hazaérve, dühös hangon kértem számon, anyámon a történteket.
- Mé írátott bé hittánrá?
- Én többet nem mégyék. - Anyám erőltette ugyanis a hittan tanulást.
- Hót mé nem tánúsz fiam?
- Mé óldott még á zisten ilyen gyerékke?
- Micsinójják veled? - Nem vártam meg a többi kérdést, átkozódást, és egyébként is sírni kezdett.
Elindultam egyik búvóhelyemre, az öreg temetőbe, a mindig hű barátom, gondolataim társaságában, megnyugvást keresni. Az öreg temető volt a legjobb hely, a magányra. Csak néhány gyerek látogatta, azok is csak ritkán.
Sajnos, legnagyobb ellenségem is.
Mivel otthon sűrűn dolgoztatták, ezért csak ritkán tévedt oda. Most éppen a gallyakból, két kősír közé épített búvóhelyemet dúlta, azért nem láttam meg időben. Ő benn volt, álcázva előlem, és valószínűleg látott, ahogy közelítek. Lehajoltam, hogy beférjek a bejáraton, de nyomban hanyatt estem a pofontól, amit arcomra mért.
- Most kápsz á kurvá ányód. - hallottam magam mögött ellenségem jellegzetes hangját.
Eszeveszett menekülésbe kezdtem, mert tudtam, ő biztosan nem éri be ennyivel. Volt egy lejárat az agyigácsóba, ahol csak lefelé lehetett menni, mert olyan meredek volt. Veszélyes is volt magassága miatt. Mivel már sötétedett, kicsit keresgélni kellet hol is van. Lesuhantam a csúszdán. Alig ütöttem meg magam. Felugrottam, és rohantam teljes erőmmel egészen a dugelláig. Lent a kis patak medrének partján menekültem tovább, helyenként a jól ismert kerítéseken átugorva, mert akinek a kertje a patakig ért, általában, magát a patakot is lekerítette. Üldözőm halkuló neszei arra figyelmeztettek, egérutat nyertem.
Pittyáéknál, az udvarukon át, kimehettem volna az útra, de nem mertem, hátha ott akar elkapni Bangyi. Így a patakparton folytattam utamat, most már nyugodtabban. A mi kertünk is a patakra omlott, néhol szó szerint is, mert voltak olyan részek, ahol a meredek part, bele zuhant a vízbe.
El voltunk ugyan kerítkezve, de mindig volt valamilyen átjáró a néhol csak sövényből álló kerítésen. A kertünkön át, mentem, a levágott dohányszárak csonkjaiban bukdácsolva, a házunk konyhaajtajából kiszűrődő fény irányába. Anyukám a konyában volt, és a sparhelthon éppen krumplilevest főzött. Kint már elég hideg volt, és ahogy kinyitottam a konyhaajtót, a gőz sietve tört magának utat kifelé, mintha az is Bangyi elől menekülne. A sparheton ugyanis, mindig volt egy nagy huszonöt literes alumínium edény, amiben a mosakodó, vagy a ruhák mosásához víz melegedett. A forróság, megcsapta arcomat, előcsalogatva a fájdalmat, amit az ellenségemtől kapott pofon hagyott, eddig szunyókálva, az orrom környékén.
- Mé vérzik á zorrod? - Kérdezte anyukám, de már mosott is egy rongyot a lavórban.
- Elestem. Válaszoltam kurtán. - Észre sem vettem, hogy vérzek.
Anyám letörölgette arcomat, helyenként körmével kapargatva a rászáradt vért. Egy percig sem törődve azzal, hogy fájhat is az nekem. Egy tányért tett az asztalra.
- Égyé. - Leültem a hokedlira, és élveztem a ritkán látott főtt étel, nyújtotta finom ízeket.
A mosakodó lavór a konyhában volt, a sarokban. A víz csak ritkán volt cserélve benne, mert azt a Dekáéktól kellett hordani, kb. 3-400 méterről, vagy a falu főterén levő artézi kútról, de az még messzebb volt, és lassan is csordogált belőle a kristálytiszta, finom víz. Ráadásul, Dekáék éjszakára bezárták a kiskaput. Volt ugyan az udvarunkon egy ásott gémeskút, de egyszer, belefulladt egy macska, és élő kishalakat is dobáltam bele, attól kezdve nem használtuk.
Így a sok szappantól, és a kosztól megszürkült vízben, megmostam kezeimet, arcomat, és indultam lefeküdni. Külön bejárata volt az egyik szobának a gangról, és abból nyílt a másik, ahová sietve mentem lefeküdni, mert a szobákban még nem fűtöttünk. Pizsamám nem volt, így gatyára vetkőzve bújtam a hideg dunna alá. Volt egy macskánk, és időnként bebújt a dunna alá a lábamhoz. Most is így tett. Remegő, fázó testem, csak lassan melegedett. A macska, jólesően melegítette lábamat. Puha szőrének érintése kellemes érzéssel töltött el. Kavargó gondolataim a messzeségbe vesztek. A cica dorombolása, a dunna melege, lassan álomba ringatott.
Reggel anyukám ébresztett, menjek iskolába. Eszembe jutott a táska, hogy előző nap otthagytam az iskolában. Már tudtam, aznap megint nem megyek iskolába. A pap járt folyton az eszemben, hogyan állhatnék bosszút rajta a sérelmekért. Elindultam otthonról. Anyám nem csomagolt reggelit, mert az iskolában úgyis adtak egy iskolatejet, és egy kiflit, vagy zsömlét, és amúgy sem biztos hogy volt otthon mit becsomagolni.
- Hun á tóskód? - Kérdezett utánam anyám emelt hangon, mert már majdnem a kiskapunál jártam.
- Á ziskolóbá márátt.
Anyukám nem tudott már több kérdést feltenni, mert szapora lépteim ekkorra már messze vittek. Ismét ráléptem a jól ismert útra, a csavargók szabad és veszélyes útjára. Rendszerint, vagy az agyigácsó, vagy a Tápió volt úti célom, mert így elkerülhettem a falusiak folytonos kérdezősködését is.
"Mé nem vágy á ziskolóbá?" Általában azt hazudtam, elmaradt az óra, vagy ma nincs tanítás. A felnőttek tudták hogy hazudok, de némi megjegyzésen kívül nem tettek semmit.
A Tápió partján bóklásztam, és egy fűzfabottal csapkodtam a vizet. Hol egy vízipók, hol egy lomhán úszkáló halacska volt a célpont. Hol csak a felfröccsenő víz látványa miatt, hol csak azért, hogy egy nagyot üthessek. A lényeg, az időtöltés volt. Eközben, folyton a pap járt az eszemben.
- Még ilyet? - Mondtam ki hangosan, pedig senki sem volt a közelemben.
- Mégbocsótós, szeretet...
- Á k*rvá istenit! - Törtem ki, ismét gondolataimból.
Felmentem a meder széléről a folyópartra, mert az indulatoktól gyorsabb mozgásra volt szükségem. Ilyenkor a futás volt a legjobb.
Fiatal tehenek voltak kikötve a réten legelni a közelben. Bámultak rám, mintha azt kérdeznék.
- Hát ez meg honnan jött elő?
Négyen voltak. Az egyikük egy, még a többitől is fiatalabb bika, első lábain béklyóval. A borjak néha, néha legelésztek is, de ez a bika csak nézett. Folyamatosan engem bámult. Lassan elhaladtam mellettük, és a fűzfaággal ráhúztam a bika oldalára.
- Mi á *ászt néző? - Förmedtem rá közben.
A bika ugrott egy nagyot, és kitépte a vasból készült karót a földből, amihez ki volt kötve. Odábbszaladt, és mocorogva fejét kissé leszegezve mérgesen bámult rám. Már én is sietősre fogtam. Kis idő múlva a bika a nyomomba eredt a béklyótól esetlenül bukdácsolva. Immár igazi menekülésbe kezdtem.
Még jó, hogy volt a folyó felett egy gyaloghíd a közelben, ami a belső ságiútra vezető gyalogúton volt, mert nem is tudom mi lett volna, ha utolér. Bebújtam a híd alá, ahová már nem tudott utánam jönni, csak dühösen esetlenkedni üldözőm. Szívem lüktetését nyakamban éreztem, és a további menekülést latolgattam, de riadt szemeimmel nem találtam kiutat, mert mindenütt utánam tudott volna jönni. Hát vártam. Ki-kinéztem búvóhelyemről, de a bika, csak a közelben maradt.
Vagy jó félóra múlva jött csak a gazdája, sűrűn szitkozódva, hogy már megint elszabadult Kicsi, mert így hívta. Én csak lapultam, és mindig úgy helyezkedtem, nehogy meglásson.
A veszély elmúltával kijöttem a híd alól, és a dögkút irányába indultam tovább. Még mindig a pap járt az eszemben, mikor megpillantottam a földön egy picinyke üvegcsét, aminek a nyaka le volt törve.
Kész is volt a tervem. Két nap múlva Vasárnap, akkor végre hajthatom bosszúmat. Azt terveztem, pisit öntök a szenteltvízbe, amiből a hívők keresztet szoktak vetni, ha bemennek a templomba. Amiért a pap így elbánt velem, tervem nem maradhatott nyitott kérdés. Eldobtam az üveget, és folytattam utamat, de már sokkal jobb kedvvel, a bosszú édes ízétől feldobva. A terv részletein tűnődve kiötlöttem, hogy a vasárnapi mise alatt hajtom végre, miközben a pap, az oltár felé néz. Sokszor néztem már, a templomajtóban állva a misét, és ismertem a szokásokat. Az ajtó ilyenkor tárva van. Kétoldalt vannak a márvány szenteltvíztartók a bejáratnál. Néha ott bóklásztam unalmamban, figyelve, a gyülekezet, hogyan vesz részt a templomi celebrációkon. Valószínű, hogy én is jártam volna oda, ha lett volna rendes sötét ruhám, amiben a többi gyerekek is mentek.
Nyáron, az öreg Balus szokott tűzőrségben lenni a toronyban, olyankor én is fel szoktam menni hozzá, mivel fogadott apám volt. Ilyenkor egészen lassan mentem fölfelé a fából készült, nem túl széles lépcsőkön. Az orgona sípjai ugyanis mindig lekötötték figyelmemet. Szerettem volna jelentkezni taposónak az orgonáláshoz, mert a hangszer levegőellátását egy lábbal taposható pumpa látta el, ami közvetlenül a billentyűs hangszer mellett volt. Mindig az volt a válasz, hogy még kicsi vagyok, és templomba is csak alkalmanként járok. Az igazi ok az volt, hogy a hívők között az egy megtiszteltetés volt, ha taposhatta a pumpát.
A kanyargó egyre szűkülő lépcső tetején volt kialakítva a harangok körül, szintén fából egy keskeny közlekedő. Középen egy nagy harang, és egy kis harang lógott, a húzó kötelekkel, melyek a messzi sötét mélybe vesztek. Az öreg Balus is itt végezte fontos munkáját. A toronyablakokból kellett figyelnie a határt és megcsendíteni a kisharangot, ha tüzet észlelt valahol. A toronyóra mechanikus szerkezetét is órákig tudtam bámulni. Egy mondatban kifejezve, szerettem templomba járni.
A Pándra vezető főútra kiérve, összetalálkoztam osztálytársaimmal, akik kárörvendő mosolyukat, nem véka alá rejtve, tudatták velem, lesz kapsz. Foglalkoztatott ugyan az iskolai verés, de számomra szinte minden iskolai nap tartogatott valamit, amitől félnem kellett. Két évvel idősebb voltam osztálytársaimnál, így legalább tőlük nem kellett félnem. Az utcán, csak Bangyit, Kakaót a rendőrt, és a tanárokat kellett figyelnem. Most már a pap is közéjük tartozott.
Eljött a vasárnap. Két kis üvegcsét dugtam zsebeimbe, mindkettő tele pisivel. Annyira telepisiltem őket, hogy lábaim mozgásától az kicsordult, és nadrágom mindkét oldalán hatalmas folt éktelenkedett mire odaértem.
A mise alatt minden úgy történt, ahogyan elterveztem. A pap, az oltár felé fordult, én, az alkalmat kihasználva kiürítettem az üvegeket a szenteltvíztartóba.
Többször álldogáltam már a bejáratban, így nem tűntem fel senkinek.
Bosszúm végrehajtva.
Sajnos, valószínűleg csak a falusiakon álltam bosszút, mert a papot soha nem láttam abból a szenteltvízből keresztet vetni, amelyet én is "megszenteltem".
Nem volt retorzió. Valószínűleg nem derült ki a dolog. Az is lehet, talán isten, most megbocsátott nekem.
Remek ,a pap nem is érdemelt volna mást csak hát ő nem nagyon nyúlkált a szenteltvíz tartóba,inkább a perselybe kellett volna valami szilárd anyagot tenni abba sürübben nyúlkált ,a szentem
Nagyon tetszik
Válasz:
Igazad van, de abból az időből nem nagyon emlékszem perselyre, bár lehet, hogy volt.
Erre emlékszem... Cikkeztek valami csodáról, amit falusiak meséltek, hogyan jött rendbe kifújt, kivörösödött kezük egy vasárnapi istentisztelet után...
Válasz:
A kifújt kivörösödött kézre valóban jó volt a pisi. Ezt személyes tapasztalatból, első kézből tudom.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Cikkeztek valami csodáról, amit falusiak meséltek, hogyan jött rendbe kifújt, kivörösödött kezük egy vasárnapi istentisztelet után...
Remek ,a pap nem is érdemelt volna mást csak hát ő nem nagyon nyúlkált a szenteltvíz tartóba,inkább a perselybe kellett volna valami szilárd anyagot tenni
abba sürübben nyúlkált ,a szentem
Nagyon tetszik
Igazad van, de abból az időből nem nagyon emlékszem perselyre, bár lehet, hogy volt.