Időnként vásárt tartottak a fölvégen, ahol a vásártér volt. Rossz gyerek lévén, ilyenkor mindaddig bóklásztam az árusító asztalok körül, míg valamilyen zsákmányt szereztem. Egyszer ugyan már elkaptak, nem is szívesen emlékszem rá, de mégis mindig próbálkoztam csenni valamit a kavargó tömeg takarásából.
A cirkuszosok is ekkorra időzítették előadásaikat, mert ilyenkor több ember ment be, abba az óriási sátorba, ahol a nézőtér, és a porond is volt. Miután loptam egy bicskát az egyik árustól, sietve a cirkuszosok felé vettem az irányt. Az árusok, ha láttak, ha nem, már nem volt ildomos visszamennem, mert a károsult akkor is átkutatta ruháimat, ha éppen nem is csentem semmit. Nem mertek hosszabban üldözőbe venni, mert rajtam kívül is voltak elegen, akik a potyát nézték. A cirkuszos sátor előtt vendégcsalogatónak, mutatványos kutyákkal invitálták közelebb magukhoz a vásári tömeget a művészek. Két-három kutya szaladgált egy bohócnak beöltözött ember lábai között. Néha csodálatra méltó ügyességgel ugrálták át egymást, az arra járó bámészkodók nagy örömére. Az egyik ilyen ügyes kutyamamának volt három kölyke, melyek vidáman szívták magukba fajtársaik régóta begyakorolt mozdulatait. Engem is lenyűgöztek a kutyák, de leginkább a kutyakölykök ügyetlen próbálkozásai tetszettek, ahogy utánozni próbálták felnőtt társainak mutatványait. Simogattam a kicsiket, és nem tudtam betelni aranyos pofájukkal.
Már jó ideje szórakoztam velük, miközben szünetet is tartottak, váratva engem a következő csodás élményre. Legalább fél nap telt el, mikor az egyik kiskutya a hatalmas cirkuszi sátor mögé bóklászott. A mutatványoson kívül nem volt senki a cirkuszosok közül a közelben, így felajánlottam neki a segítségemet, hogy visszahozom. Ő bele egyezett és én vígan vetettem magam az elkóborolt ifjonc nyomába. Egészen az óriási sátor túloldaláig kellett üldöznöm, mire megfogtam. Ölembe véve becézgettem, simogattam, oktattam dorgálóan, hogy nem szabad elcsavarogni.
Hirtelen jött gondolat, és már futottam is vele a focipályán át egészen a Kalapos hegy legtetejére. Zihálva bújtam meg az egyik bokor aljában, ölemben a kiskutyával. Figyeltem követnek e. Valaki a távolból felém mutatott, és ketten is futva indultak irányomba. Kúszva indultam tovább, mígnem a „hegy” (valójában, egy méretes domb) takarásában ismét felállhattam, és a jól ismert terepen, végleg eltűntem üldözőim elől. Az öreg temető biztonságos védelmében találtam nyugalmat legújabb társammal. Élveztem közelségének minden pillanatát. Nem tudtam betelni bársonyos szőre simogatásával, arcommal érintettem újra meg újra, puha meleg bundáját. Gyönyörű tekintetét bámultam órákon át, miközben azon járt az eszem, vajon keresik e még.
Estefelé, mikor már úgy gondoltam alább hagyott a keresés, hazamentem, hogy valamilyen élelmet, és vizes edényt szerezzek neki.
Dzsonit, mert így neveztem el, a bungalómba benyúló egyik sír, törött betonfedelén keresztül biztonságba helyeztem a fedél alá, hogy ne tudjon elkóborolni, amíg oda vagyok.
Haza érve, anyukám egyből azzal fogadott, hogy valamilyen kutyát kerestek a cirkuszosok és, hogy én loptam el tőlük.
- Té vótó? – kérdezett, miközben szúrós tekintete vizslatta arcom kifejezéseit, nem árulkodik e valamilyen hazugságról.
Gyakorlott hazudozó lévén, könnyen meg tudtam téveszteni anyukámat, így ő, hamar visszatért a mosáshoz, amit miattam hagyott félbe.
- Oszt milyen kutyót keresnek? – Oldottam tovább a hangulatot kérdésemmel.
- Ászontók lótták, hogy ott vótó, oszt té hoztád el á csépp kutyót.
- Ott vótám, de én nem hoztám el sémmilyen kutyót. – Válaszoltam a lehető legtermészetesebben.
- Máj hónáp mégmondod nékik, mer régge gyünnek. – Tett pontot a beszélgetésünk végére anyukám nyögdécselve, a teknőben levő ruhák nyomkodása közben. Még álltam ott egy darabig, a ruhák szörcsögését hallgatva, mígnem zavaros gondolataimból ismét szóra nyílt szám.
- Mégyék á nyórikonyhóbá énni. - Szálonná ván csák még zsír. – Sorolta anyukám a választékot.
Mivel este zárni szokta édesanyám a gangról nyíló helyiségeket, ezért az élelmet most kellett beszereznem, mert a kulcsokat nem tudtam volna észrevétlenül megszerezni. Levágtam egy darab szalonnát, és újságpapírba csomagolva a nadrágom zsebébe csúsztattam. Enni kezdtem, és mivel anyukám befejezte a mosást, ő is csatlakozott. Jól esett a finom szalonna vöröshagymával.
- Eriggy mozsdáni, oszt feküggy. – Vetett véget a napnak számomra édes.
Lefeküdtem, és vártam, hogy anyukám is így tegyen. Hosszú várakozás után ő is eltette magát másnapra. Mikor már úgy gondoltam, hogy alszik, csendben öltözni kezdtem. Felvettem a nadrágot, és az inget is, mikor felgyulladt anyukám szobájában a villany. Azonnal a dunna alá bújtam, és úgy tettem mintha aludnék. Anyukám kiment WC-re, vagy vizet inni a konyhába. Mikor ismét lefeküdt, hosszú várakozás következett, mert vártam, hogy elaludjon. Ismét előbújtam a dunna alól, és a szobaajtót hangtalanul nyitva osontam kifelé.
- Hová mész? – Hallottam anyukám csöppet sem álmos hangját.
- Vécére. – válaszoltam, miközben eltűntem a bejárati ajtón kívül.
Szalonnával a zsebemben, és egy, az udvaron régóta hányódó alumínium edénnyel a kezemben indultam új barátomhoz. Víg Pistáék háza előtt vitt az utam, vigyáznom kellett, nehogy meglásson és a dugellából merített víz sem lötyögjön ki. Errefelé sokkal rövidebb volt az út, ezért választottam ezt az irányt. A teljesen kihalt utcán senkivel sem találkoztam. A vakon is ismert ösvényeken közelítettem meg bungimat, bár nem volt olyan sötét, hogy ne lássak semmit. A bungimba érve, azonnal leemeltem a sír törött részét, mert gyanús volt a csend. Dzsoni bársonyos bundája érintette kezemet jelezve, nincs semmi baj.
- Ha mégölnek sé állák visszá. – Mondtam a kiskutyámnak.
Gyertyát gyújtottam, és gyönyörködtem szerzett barátom farkcsóváló hízelgésében.
Elővettem a szalonnát, és bicskámmal apró darabokat vágva etettem. Nem rágódott sokat rajta, úgy ahogy volt nyelte a szalonna darabokat. Elétoltam a vizes edényt és a sósszalonnára, szinte az egészet kiitta. Oldalt fekve elhelyezkedtem, és Dzsonit magamhoz húzva álmodoztam jövőnkről, miközben kiskutyám elaludt, aprócska testével szorosan hozzám bújva. Vigyázva, nehogy felébresszem, én is álomba estem, gondolataim, vágyaim, és eme kis élőlény társaságában.
Hajnalban, Dzsoni hangos csaholására ébredtem. A partifecskéket ugatta, akik reggeli köreiket végtelenítették az agyigácsó felett. Hangoskodásuk és cikázó akrobatikus mozgásuk a levegőben, keltette fel kiskutyám éberségét. Igazi hősként őrködött, bár a fel-felröppenő szöcskék még néha kicsit megijesztették. Ilyenkor gyorsan felém futott védelmet keresve a közelemben. Boldogságom mérhetetlen volt, mert minden perc örömet okozott nekem, amit ennek az ártatlan teremtménynek társaságában töltöttem. Hoztam neki vizet a Dugelláról. Ha otthagytam valamiért, mindig a sírkő alá rejtettem, nehogy elkóboroljon. Délután hazamentem, mert amióta anyukám nem ivott, valamiért minden nap látni akart, és a borzasztó az volt a dologban, hogy azt is tudni akarta merre jártam. Útközben kitaláltam egy történetet, amit majd el fogok mondani neki, ha kérdezi.
- Hun vótó? – Szegezte nekem egyből a kérdést anyukám.
- Á Tópión.
- Minek? - Hálószni. De nem fogtám éggyet sé, mer válámijé bújnák á hálák. – Folyt belőlem a begyakorolt válasz.
- Gyere csák. – Invitált a belső szobába anyukám, ahol aludni szoktam.
Fel volt hajtva a dunna, és egy óriási zsírfolt éktelenkedett rajta. De még a lepedőn is. Egy a tarkómra mért tenyeres után, folytatta a kérdezősködést.
- Mi jez? – Ekkor ránéztem nadrágomra, és ott is ott volt egy hatalmas zsírfolt.
- Á szálonná ámit á zsebembe téttem. Kifolyt.
- Milyen szálonná? Minek tétted á zsebédbe.
- Hót á háláknák, mer mostánóbá nem lótom őket, oszt mondom erre hóthá gyünnek.
- Oszt ruhóstú döglesz á zógybá? – Kérdezte anyukám, jó néhány fejemre mért tenyeres közben.
Próbáltam erőltetni a sírást, de nem nagyon ment. Anyukám akármilyen erővel ütött, a fájdalom soha nem érte el azt a szintet, hogy sírni kezdjek. Most is csak az ő kedvéért erőltettem volna, mert a verés által inkább ő szenvedett, mintsem én. Sűrű szitkozódások közepette emlegette, hogy milyen nehéz a dunnából kivenni a foltot, mert nem elég az összes tollat kiszedni belőle, de még az elzsírosodott tollakat is ki kell dobni. Pityeregve húzta le a lepedőt, és tehetetlenül állt egy ideig az ágy előtt, a megoldáson gondolkodva.
Kimentem a konyhába, és tisztálkodni kezdtem, mert már elég koszos voltam. Anyukám krumplistésztát melegített, és enni kezdtünk. Mintha mi sem történt volna, megemlítette, hogy megint itt voltak a kutyások, de ő elzavarta őket.
- Bisztos, hogy nem té vótó?
- Mó montám, hogy nem. – Válaszoltam a világ legtermészetesebb módján.
- Á zéggyikhö hozzóvógtám á törött köcsögöt. Ázt kiábótá, hogy éggy nágyon drógá kutyót loptó el. Mi léhet éggy kutyóbá drógá, e nem tudom képzeni? – Választ nem várva merült gondolataiba, és a finom krumplistészta ízének élvezetébe anyukám.
- Ászontók főjeléntenek. Hót jeléncsenek. Ásziszik mégilyedék? Montám nékik ádok én kiskutyót, ámennyi kő. Á Bláhúzéknák is most ellétt. Nyócát is.
Örültem, hogy anyukám ennyire hisz nekem, de életemben most először azon is elgondolkodtam, szabad e ennyit hazudnom neki. Most először gondolkodtam el azon is, mennyit dolgozik. Az óriási kert, amely házunk előtt hasalt, gyönyörűen meg volt művelve. Valamilyen szövetkezetnek volt bedolgozója, akiknek hímzéseket készített előre rajzolt szövetekre. Rendszeresen járt napszámba a szőlőkbe, miközben sajátunkat is művelte. Ha szezonja volt, járt kukoricát törni, krumplit ásni, komlót szedni, a hagymaüzembe hagymát pucolni. Akkor még nem is fogtam fel, hogy ez mennyi nehéz munka.
Nem volt mit tenni, titokban kellett tartanom a kiskutyám létezését. Legalábbis egy ideig.
Helyet kellett keresnem neki, mert a sírba zárva nem maradhatott sokáig.
Gondolataim, szinte állandóan a kutya körül jártak. Minden percben az járt eszemben, hogyan tudnám jobbá tenni az életét. Egy alkalommal, amikor anyukám nem volt a közelben, csentem neki a krumplistésztából, melyet elrejtettem a vécé mögött, egy rossz lábassal letakarva. Mikor már biztos volt, hogy nem vette észre anyukám az étel eltűnését, indultam legjobb barátomhoz.
- Mégyék Pittyóékho. – Vetettem oda félvállról anyukámnak.
- Oszt mikó gyüssz?
- Nemsokó. – válaszoltam édesanyámnak. Kirohantam a kapun, és a házat megkerülve, átvágtam magam a deszkakerítésen, az ételt magamhoz venni. Egy pillanat múlva, már ismét a poros utat róttam.
Már az agyigácsóból hallottam kiskutyám könyörgő szűkölését. Aggódva futottam az öreg temető bejárata felé és bungimba érve, lihegve szabadítottam ki fogságából Dzsonit. A kiskutya úgy vágta ki magát a sötét lyukból, mint akit kergetnek. Percekig szaladgált, ugrált körülöttem picike farkát ide-oda csóválva a boldogságtól. Már úgy gondolom, inkább a kiszabadulásának örült annyira, mintsem személyemnek. Szaladgálás közben falt egyet-egyet az ételből és közben nyalogatta kezem, hízelgett nagy örömömre. Ismét vele aludtam el.
Panaszos ugatására ébredtem, valamikor az éjszaka közepén. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy leesett az Agyigácsóba. A csúszdához rohantam, és leérve örömmel fogtam kezembe a sértetlen kiskutyát. A bűntudattól elgyengülten simogattam, és fogadkoztam, hogy ezen túl jobban vigyázok rá. Lefeküdtünk megint, de már nem tudtam elaludni. Kiskutyám jóízűen aludt az ölemben és az éjszakai hideget kivéve, semmi sem zavarta nyugalmunkat. A reggeli első napsütést, már ismét a partifecskék kergetésének szenteltük, akik szinte méterekre megközelítettek bennünket, suhogó szárnyaikkal incselkedve velünk. Dzsoni nem adta fel, kitartóan üldözte őket, néha veszélyesen megközelítve a mély szakadékot, mely az Agyigácsót választotta el az öreg temetőtől.
Az jutott eszembe, elviszem ideiglenesen Pittyáékhoz. Visszatettem Dzsonit a sírkő alá, és már indultam is barátomhoz, szervezni Dzoni nyugalmát. Korán volt még. Senki nem járt az utcákon. Barátomékhoz érve sem találtam senkit ébren. Gondoltam haza megyek, és várok egy kicsit. Anyukám is aludt még, így halkan bementem a belső szobába, és jobb híján lefeküdtem. Tíz óra körül ébresztett anyukám.
- Mó megint retkésen fekütté lé? – Rántotta le rólam a paplant.
A hideg szoba levegője, és anyukám csattogó tenyere testemen, azonnal öltözködésre sarkallt.
- Eriggy vízé, oszt mosgyó még! – Hangzott az ellentmondást nemtűrő parancs.
Álmosan, két zománcozott vizeskannával indultam vízért. Bajúszéknál sokan vártak a lassan csorgó artézi kút vizére, így a nagykúthoz mentem, ami a falu közepén volt, pontosan ott ahol a Nagykátai út kezdődik. A nagykút négy öntött oroszlán, vagy valamilyen más állatfej köpőjéből, (nem emlékszem pontosan) már csak egyen folyt ki víz, mert a forrás kezdett elapadni. A többit ledugózták. Jó félóra kellett mire a két vizeskanna háromnegyedéig megtelt. Nem engedtem tele őket, mert a több száz méteres úton, így is le kellett tennem őket néhányszor. Hazaérve megmosdottam, és mivel anyukám a kertben dolgozott, már mentem is Pittyáékhoz. Csak Böske néni, Pittya anyukája volt otthon.
- Pityu hun ván? - Kérdezte tőlem, amint meglátott.
- Nem tom. – Válaszoltam alig hallható dünnyögéssel.
- Hozzótok kűttem sóé. Món megint csávárog áz á k_vá külyök. Mit ákársz? – Kérdezte sietősen Pittya anyukája.
- Böske néni. – Kezdtem körülményesen mondókámat.
- No milyá. – Türelmetlenkedett a sovány, és a betegségtől megfáradt asszony.
- Ide hozhátom á kis kutyómát? Csák égy kicsit. Étetém is.
- Minek? Mé nem viszéd házá? – Kérdezett vissza.
- Mer ányu nem engedi.
- Hozzád, de még kötöd. – Mondta ki a varázsszót Böskenéni, nagy örömömre.
Már indultam is társamért, mert tudtam, hogy nem érzi ott jól magát. A hátsó udvaron, az egyik leszakadt ajtójú, használaton kívüli ól mellé kötöttem, ahol a tyúkok, és libák társaságában igen hamar feltalálta magát, és otthonosan mozgott. Gyorsan teltek a napok. Sokat jártunk a szépen fejlődő vöröses bundájú kiskutyámmal csavarogni. Pittyáék családja is megszerette, és már nem volt pillanat, hogy ne játszott volna valamelyikük vele. Engem nagyon irritált, hogy Dzsoni őket is ugyanúgy szereti mint engem. Sürgősen tennem kellett valamit, mert Sangyi, aki már akkor felnőtt volt, nagyon magához édesgette. Ez már több volt, attól amit el tudtam viselni. Hazarohantam, és kérleltem anyukámat, hadd hozzak haza egy kiskutyát. Anyukám ellenezte a dolgot, és csak egy hét könyörgés után volt hajlandó belemenni a dologba. Már szinte teljesen elveszítettem kutyám fölött az ellenőrzést, mert Sangyi már be sem engedett portájukra. Éjszaka kellett hazalopnom a kiskutyát. Másnap meg is jelent nálunk Sangyi a kutyáért, de én egy karóval a kezemben fenyegettem, amit ő mosolyogva hárított. Anyukám is látta az esetet, és kérdőre vonta a betolakodót.
- Hová viszéd ázt á kutyót?
- Hót házá. Mer á zényim. – Hazudott Sangyi.
Anyukám visszament a házba. Hiába könyörögtem neki, hiába erősködtem, hogy az enyém a kutya, nem törődött vele. Kétségbeesésemben, Sangyi után futottam, és megpróbáltam visszaszerezni barátomat. Sangyi egy visszakézből adott pofonnal jelezte felém, elege van a dologból.
Antal bácsi, Sangyi apukája, éppen akkor jött a busztól, haza a munkából, és látta az esetet.
- Mé bóntott á gyerék? - Kérdezte tölem, mellém érve.
Kisírt arccal magyaráztam neki Dzsoni történetét.
- Nem házucc? Mer úgyis mégtudom há házuttó. Trom?
Azzal továbbment, megszokott bőr aktatáskáját minden lépésnél jellegzetesen lóbálva.
Kétségbeesésem hazavitt, és a kertünk végében ásott, és lakályosan berendezett, általam készített fedéllel ellátott gödörbe vonultam, magányomtól vigaszt lelni. Néha sírtam egy kicsit, de a bosszú szörnyű gondolatai rendre elnyomták kétségbeesésemet. Már majdnem elaludtam, mikor mintha kiskutyám hangját hallottam volna. Felrohantam a gödörből, és fülelni kezdtem. Kis idő múlva ismét hallottam a kutya hangját, de nem Pittyáéktól, hanem a mi udvarunkról. Rohanva igyekeztem meglátni a csodát. Ott volt megkötve, ahová én kötöttem, mielőtt Sangyi elvitte. Örömömben össze-vissza csókolgattam hálás kiskutyámat. Puszilgattuk egymást örömünkben, simogattam megnyugodva, mivel elhárult minden akadály, és az enyém, csakis az enyém lett.
- Oszt mit ácc néki énni? – Rántott vissza anyukám az eufóriából éreztetve, hogy nekünk sem jut elég.
- Májd vádószunk. – Volt készen az egyértelmű válasz.
- Mégnézém én ázt. – Fordult vissza anyukám tennivalóihoz.
Eleinte, tudtam neki csenni bentről ennivalót, és néha még anyukám is adott neki. Az összes verebet összefogtam neki Blahúzék ereszének aljából éjszakánként, mígnem teljesen elfogytak. Az étvágya kielégíthetetlen volt, de fejlődött is gyönyörűen. Nem volt nagytestű, fajtáját nézve valamilyen terrier lehetett.
Elvittem magammal halászni. Szeretett a vízben pancsolni, de halat nem tudott fogni. Amit én fogtam, abból is csak ímmel-ámmal evett. Szeretett ő is csavarogni, néha teljesen eltűnt a láthatáron ahol a Tápió bekúszik a végtelenben eltűnő rét alá. Mikor eszébe jutottam, rohanva jött elő kalandjait „mesélni” miközben majd feldöntött a lendülettől, hogy jól összenyalogathasson. Minden nap együtt mentünk valahová. Sokszor alig vártam, hogy véget érjen a tanítás, mert a kalandok foglalkoztattak örökké, amik Dzsonival vártak. Ha sikerült megfognom egy tyúkot valahol, ő azt is megette egyszerre. A tollakkal voltam mindig bajban, mert pucolás után, amit mindig a kertünk végében levő földbeásott bungalóban végeztem, alaposan el kellett tüntetnem, nehogy meglássák. Az egyik csavargásunk alkalmával, a falu végén a kistemetőnél, közvetlenül a z út mellett, volt egy vasajtós kripta. Valahová a partoldalba nyúlt be. Dzsoni észrevett egy üregi nyulat, és kergetni kezdte. A nyúl befutott az üregébe, közvetlenül a kripta mellett. Dzsoni, mint akit megszállt az ördög, kaparta tágította az üreget, hogy a finom falat közelébe jusson. Én is segítettem neki Sziszifuszi munkájában. Vinnyogva, fájdalmas panaszkodással rohant el az üregtől, de ebben a pillanatban én is felordítottam a fájdalomtól, mert a nyúl a kezembe harapott. Alig tudtam lerázni kezemről a félelmetes, és agresszív nyulat, mely egy szempillantás alatt eltűnt a sírok között. Számomra örökre megdőlt a „gyáva nyúl” kifejezés. Vérző kézzel, és vérző orral vettük haza az irányt, tanulva a történtekből. Leesett a hó, de csavargásainkat ez nem korlátozta. A Dugella forrásvidékén a Gombos tanya alatt bóklásztunk, ahol rengeteg volt a fogoly és a fácán. A kistemetőben kidobott koszorú kör alakú drótvázából készítettem csapdát részükre. Rafiákból készült hurkokkal akasztgattam körbe a drótvázat. Letettem a hóra, és a közepére kukoricát, és búzát szórtam. Felmentünk a dombtetőre, és vártunk. Szinte mindig eredményes volt a vadászat. Volt olyan, hogy két fogoly is a hurokban rekedt, Dzsoni nagy örömére. Fácánt is sikerült fogni, de sietni kellett, mert ha sokáig hagytam vergődni, elszakíthatta a rafiát, és akkor ugrott a zsákmány. Később 100-as damilból is készítettem hurkot, az már jobban tartott. A madarak ahogy meglátták a szemet a csapdában, leszálltak kicsit távolabb, és a magokhoz közelítve a hurokba szorult a nyakuk. Innen már csak én „szabadíthattam” ki őket.
Az egyik fácánfogásomat elvette a Gombos tanyáról engem kifigyelő valamelyik pásztor. Abba is hagytam az ezen a területen történő vadászataimat. Saját kertünkben viszont egy fakeretre erősített csirke hálós csapdával igen eredményesen ki tudtam egészíteni Dzsoni étrendjét. Ez kényelmes is volt, mert bentről a fűtött lakásból figyelhettem a vadgalambokat, amint azok betotyognak a csapda alá. Egy rántás a madzagon, és a csapda legtöbbször elkapta a galambokat. Ha többet sikerült fognom, anyukám levest vagy pörköltet készített belőle.
Immár Dzsoni hozzám tartozott minta Tápió, vagy az öreg temető. Bár már nem mindig vittem magammal dolgaimra, azért mindennapos volt kapcsolatunk. Egyszer, egy puska dörrenésére lettem figyelmes kertünkből, melyet kutyám visítása követett. Eszeveszett rohanásba kezdtem, és a körzeti rendőr (Kakaó) ismét lőtt. Dzsoni megint panaszos nyüszítésbe kezdett, mire oda értem. A levente puska ismét dörrent, mire rávetettem magam kiskutyámra, hogy testemmel védjem a rendőr lövöldözésétől.
- Jó ván. Á hármádik mó tálót. – Mondta anyukámnak a rendőr, miközben fegyverét vállára akasztotta, és elindult haza felé.
Én kutyámat ölelgettem, és síró szemekkel bámultam anyukámra kimondatlanul is azt kérdezve, miért?
Anyukám csak annyit mondott.
- Mégmontám, hogy nem étetém á kutyót. Óssád el á kerbe.
Még vagy két órahosszáig gyászoltam pityeregve, azután elkészítettem a sírt a kertünk végében, még keresztet is állítottam neki. Anyukámmal a kapcsolatom ettől kezdve kimért lett. Bár azért beszélgettünk egymással, de soha nem volt többé olyan idilli, mint régebben.
Dzsoninak talán szebb jövője lett volna a cirkuszban, talán tovább is élt volna, de most ötven év után is, nem hiszem, hogy emlékezne valaki is rá.
AJÁNLOM AZ OLDALT
A cirkuszos sátor előtt vendégcsalogatónak, mutatványos kutyákkal invitálták közelebb magukhoz a vásári tömeget a művészek. Két-három kutya szaladgált egy bohócnak beöltözött ember lábai között. Néha csodálatra méltó ügyességgel ugrálták át egymást, az arra járó bámészkodók nagy örömére. Az egyik ilyen ügyes kutyamamának volt három kölyke, melyek vidáman szívták magukba fajtársaik régóta begyakorolt mozdulatait. Engem is lenyűgöztek a kutyák, de leginkább a kutyakölykök ügyetlen próbálkozásai tetszettek, ahogy utánozni próbálták felnőtt társainak mutatványait. Simogattam a kicsiket, és nem tudtam betelni aranyos pofájukkal.
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Ó de borzasztó,nagyon sajnálom,de téged jobban,mert az ilyet megélni nem semmi
Megéltem, és leírtam.