A faluban a focipályától kifelé a kertek alatt, volt egy hatalmas rét, melyet fehér tónak hívtunk. Nyáron semmi különös nem történt itt, mert nem volt miért idelátogatni. Végtelen füves síkság volt, ahová még a madarak is csak hébe hóba jártak.
De télen, télen a "tó" megelevenedett. Korcsolyázók, fakutyázók és jégvitorlások lepték el a végtelen fehérséget. Ugyanis télen mindig elöntötte a víz és az befagyott. Volt egy zsilip a Pándra vezető úton és azt néha megnyitották. Csináltak olyat, hogy egy székre korcsolya talpakat szereltek és úgy tologatták a benne ülőket, vagy két botba szöget vertek, és levágták a szög fejét, és úgy lökdösték magukat a fakutyázók. De volt egy csodálatos dolog, amire igen jól emlékszem. Volt egy jégvitorlásnak nevezett szerkezet mely minden várakozásomat felülmúlta. Három korcsolyatalpon siklott úgy, hogy az első korcsolyát lehetett irányítani. A vitorlája lepedőből készült és borzalmasan gyorsan siklott a szerkezet. Sokáig lehetett vele vitorlázni, még széllel szemben is ment néha. Még most is kipróbálnám olyan jó volt. Akkoriban a korcsolyák kulccsal szerelhetőek voltak, és bizony sok bakancsom bánja a dolgot, ugyanis a korcsolyakulccsal össze lehetett húzni a kétoldalt levő körmöket, és sokszor a bakancs talpát is leszedte. Ilyenkor persze dugni kellett a Duláber bakancsot, mert szüleim nem nagyon tolerálták, ha erőszakosan lejött a talpa. Igazából nem sikerült megtanulnom korcsolyázni soha sem, de ez nem von le semmit az élvezeti értékéből. A tó maga óriási volt, egy kilométernél biztosan hosszabb volt, a szélessége pedig 2-3 száz méter lehetett. Szóval bőségesen volt hol vitorlázni.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Olyan kulcsos korcsolyám nekem is volt és bizony rosszb cipőm is
Akkor tudod te is miről beszélek.