Kisgyermekként, minden olyan dolgot, ami eltért a megszokottól, kíváncsian figyeltem, mivel a legjobb szórakozást, azok nyújtották számomra. Ilyen volt például, a kisbíró ténykedése. Egy, a nyakába akasztott pánton, ölében lógó dobbal, járta a falut. Időnként megállt, és hosszú, pergő dobolásba kezdett mindaddig, amíg a környékbeliek köréje gyűltek.
Általában vasárnapi napon végezte munkáját, mert azon a napon, sokan tartózkodtak odahaza. Mikor már úgy érezte, elegen gyűltek köréje, abba hagyta a dobolást. Ismét egy rövid pörgés a dobon, a végén két, három erőteljesebb ütéssel befejezve az invitációt, kezdte mondókáját olvasni, egy, a zsebéből előhúzott papírlapról.
- Közhírré tétetik!
- A Kösségi Tánócs, értesíti á lákossógot, hogy áz 196~. ~.szómú réndéletének értelmibe, mindénki köteles, á hózá közelibe lévő vízelvezető órkokát kipucóni! ( Néha, magánszemélyek részére is végzett munkát.
Például, ha valaki el akart adni földet, házat, tűzifát, stb. )
Mondókáját szintén egy rövid dobpergés követte. A papírt összehajtva a zsebébe csúsztatta, majd indult a következő helyszínre, végteleníteni rövidke mondókáját. Egyébként, a papír csak a díszlethez tartozott, mert sohasem láttam, hogy olvasta volna. Mi is követtük, így, szinte mindig gyermekek sokasága vette körül.
A szó, szoros értelmében, kisbíró volt. Alacsony termete, hosszú bajúsza, mókássá tette tevékenységét. Lehet, hogy nem kisbíró volt a titulusa, mi Tápióbicskeiek, mégis így hívtuk.
A dobolás után, az odagyűlt emberek, még sokáig beszélgettek egymással, kitárgyalva egymásközt a falu dolgait.
A tollas zsidó
A tollas zsidó, évente kétszer-háromszor, járta a falut. Lovas kocsival jött, és menet közben azt dalolta.
- Tooo-llakért, rooo-ngyokért, bőőő-rökért.
- Bögrét, tányért, po-ha-rat-a-dok. - Időnként, kiment valaki hozzá az útra,csereberélni. Persze, az emberek kevesellték, amit kaptak, de azért mindig akadt, aki üzletelt vele.
Sokan tartottak a faluban nyulat. A nyers szárított nyúlprém, és a libatoll érdekelte leginkább. Persze az értékesebb holmikért(pl:kecskebőr), zománcozott lábost, vagy akár még mákdarálót is adott.
Azután, a mindig púposra pakolt lovas kocsi, folytatta útját, és a jellegzetes dal, még sokáig hallatszott.
A drótostót
A drótos tót is évente néhányszor jött. Hátán fából készült, lépcsős ládikával járta a poros utakat, miközben jellegzetes, rekedtes, mély torokhangon azt énekelte:
- Dóóó szóóó. - Hogy mit jelentett, nem tudom, ma sem. Talán, a „drótos” szót dalolta, igen érdekes formában.
Anyám, egyszer behívta, és egy lyukas zománcozott lábast adott neki, amit egy alumíniumszegeccsel pillanatok alatt befoltozott. Volt egy fateknőnk is hosszában berepedve. Kívülről, hatalmas bádogcsíkot szögelt rá, végig a repedés mentén, a teknő formájára igazítva azt. Ezt a teknőt is, még sokáig használtuk. Egyszer, még a háztetőn levő törött cseréphez is illesztett egy bádogdarabot, hogy ne ázzon be a tető.
Háti ládikájában tartotta szerszámait, és különféle színű, és formájú fémlemezeket, gumilapokat, drótokat, amiből a szegecset is csinálta. Azt tudom, hogy sok munkája volt, mert szinte minden házhoz behívták. Mivel gyalogosan járt, csak pénzzel lehetett neki fizetni, mert tyúkot, tojást, soha nem fogadott el. Azonban szívesen evett mindenütt, ahol kapott, és volt mit.
Az üvegestót
Hasonló doboz volt az üvegestót hátán is, csak abban törött, vagy dobozméretűre vágott üveglapok voltak. Egyszer nálunk is kijavított egy törött ablaküveget.
Igen. Nem kicserélte, hanem kijavította. A törött, egyenetlen szélű üvegrészt kivágta, és helyére egy precízen odaillesztett üveglappal pótolta úgy, hogy a két üveg összeillesztésénél, még egy vékony papírlapot sem lehetett áttolni. Még a csörgőóránkba is vágott egy kör alakú üveget, mert az előző eltört.
Ő nem reklámozta magát, különféle hangoskodással, mégis mindig tudtuk, merre jár. A szomszédok, ugyanis átkiabáltak egymásnak, esetleg konkrét címre küldték az üvegest.
A szódás
Volt több szódavízkészítő iparos is a faluban, de én csak a hozzánk közellakóról beszélek, mert csak őt ismertem jobban.
Deka, a szódás naponta jött. Alacsony oldalú, gumikerekű lovas kocsival járta az utcákat. A lovak olyan álmosan húzták a csendesen guruló kocsit, hogy mindig azt hittem, menetközben elalszanak.
Nem is értettem a mondást: „Veri, mint szódás a lovát”. Időnként Deka is elkurjantotta magát egy érthetetlen szóval, amit azért mindenki értett.
- Óó-léo! - Ha ezt hallottuk, tudtuk, szódavizes üveget lehet cserélni. Azért igyekezni kellett, mert csak akkor állt meg, ha ő is látta, hogy valaki cserélni akar.
Egyszer viszont szerencsém volt megtapasztalni, hogyan veri a lovát. Éppen vízért voltam náluk, amikor az istállóból őrült ordibálás, és a ló keserves rugdalózása, időnkénti nyerítése vonta magára figyelmemet. Közelebb mentem, hogy belássak az istállóba, de a szódás éppen kijött onnan és meglátott.
- Tákárocc házá! – Kiáltott rám a dühtől vöröslő fejjel, pattogó ritmusban, mert gyors beszédű volt.
Nekem sem kellett kétszer mondani, mert tudtam ennek a fele sem tréfa. Végül, anyám ment el a vizeskannáért, mert én féltem visszamenni oda.
A vándorköszörűs
A vándorköszörűs látványa igazi élmény volt. Talán, egy régi Jugoszláv rajzfilmben szereplő, Baltazar professzor, gépeihez tudnám hasonlítani a kerékpárt, amivel közlekedett. Hatalmas, széles, lehajtható talpa volt a kerékpárnak, melyet, ha lehajtott, álló helyzetben is tudta tekerni a pedálokat. A bicikliláncot levette a lánckerékről, és a mellette levő szíjtárcsára meghajtó szíjat helyezett. Így tudta forgatni a köszörűkövet, mely a kormány fölött volt elhelyezve úgy, hogy a nyeregben ülve tudta köszörülni a késeket, ollókat, baltákat, amit a környékben lakó falusiak vittek neki élezés céljából. A követ, áttételen át, egy henger alakú hosszú bőrszíj hajtotta, mint ahogyan a régi Singer varrógépeket is hajtották.
Még egy, a borbélynál megszokott lapos bőrszíj is lógott, az egyébként mindenféle kellékekkel agyonaggatott kerékpáron, mert borotvakést is tudott élezni.
Nagyon tetszett a köszörűs mesterség. Mindig lenyűgözött tevékenysége, és soha ki nem hagytam volna a látványt. Egyébként beszédes ember volt, mert ha éppen senki sem volt a közelében, ő akkor is mondta a magáét.
A kerékpár mindkét hátsó oldalán volt, egy-egy lapos faládika, tele reszelőkkel, szíjakkal, és sok egyéb furcsa szerszámmal. A különböző finomságú köszörűköveket, a kormányon tartotta felfűzve, egy kifeszített, dróton. Az egyik ládikában, még élelmet is tartott. Dolga végeztével, hamar vissza tudta állítani járművé, a fura gépezetet, mellyel tovább hajtott a következő utcasarokig, ha tudott. Mert nem mindenhol volt jó az út, és nem mindenhol volt járda, hogy kerékpározni tudjon. Csak a főút volt aszfaltos. A mellékutak majdnem mind földút volt, és ha eső után elment az úton egy hoffer, körmös kerekei sokáig szinte teljesen járhatatlanná tették őket.
Aratás, cséplés
A hoffher traktornak, vasból készült kerekei voltak, hátsó nagy kerekein, kiálló körmökkel. Aratáskor ezzel vontatták a cséplőgépet, aminek szintén vaskerekei voltak, de körmök nélkül. A TSZ tagoknak, aki ezt kérte, a lekaszált búzát, vagy egyéb gabonát a portájára szállították, a petrencés lovas kocsik. A kétoldalt hátul kiálló petrencerúd végeire szívesen csimpaszkodtunk gyermekként, így utazva hosszan, hogy aztán gyalogolhassunk vissza. Ezekre, a portákra vontatták a cséplőgépet, hogy a gabonát kinyerjék a kalászból. A Tsz. gabonáját, kint a földeken csépelték egy-egy központi helyen. Ahoffer oldalán levő óriási lendkerékkel hajtották meg a cséplőgépet, nagyon hosszú, lapos, körül belül, 20cm széles szíjjal. Ha leesett a szíj, sohasem állították le a traktort. Mindig menet közben rakták vissza azt, sűrű káromkodások közepette. Ha egyik helyen végeztek, indultak a következő portára. Sokszor volt veszekedés is, mert ha a traktoros, és az egyéb munkások, idő előtt berúgtak, a csépelés, mindig elodázódott. A gazdák nagyon féltek az esőtől, ezért mihamarabb be kellett fejezni a cséplést. A legtöbbjüknek ugyanis, nem volt csűr az udvaron. Azon is vita volt mindig, kihez menjen hamarabb a cséplőgép. Nem is lett volna probléma abból, ha sorban, egymás után megy a portákra, de mindig akadt befolyásosabb személy, akivel kivételezni kellett. Így hát vagy ezért, vagy azért, de mindig állt a „bál” csépléskor. Csodálatos illata volt a frissen csépelt szalmának. Sokszor, még egy hét után is érezni lehetett, ha közelébe került az ember a kazalnak. Közvetlen szomszédunk, tartott teheneket, és néha azért mentem át hozzájuk télen is, hogy segítsek szalmát húzni a gamóval, hogy ismét érezhessem a friss szalma illatát. A csépléskor keletkezett töreket a vályogvető cigányok vitték el időnként. Volt olyan gazda, aki nem adta oda. De volt olyan is, akinek vályog kellett, és kapott néhányat annak fejében. A friss szalmából, néha anyám is kért, mert volt két szalmazsákunk, és azokat tömtük meg vele. Egy idő után, ugyanis a szalmazsákban levő szalma nagyon összetört, és porzott, illetve, nem volt kényelmes rajta az alvás. Egyébként, nagyon kényelmes volt rajta aludni. Összehasonlíthatatlanul jobb, mint a mai matracokon. Minden reggel fel kellett rázni, és időnként cserélni kellett a szalmát. Ma már ez a macera nem járja, és talán olyan szép tiszta szalmát sem találni sehol. Szerintem egészségesebb is volt, mint a manapság évekig használt, poros matracok.
Pékség Tápióbicskén
A gazdák a búzából lisztet őröltettek, otthon meggyúrták, és a helyi pékségben süttették ki a kenyeret, vagy takarmányként adták az állatoknak. Az éppen átépített pékséget, sokszor a falusiak lisztjével látták el. A pékséggel összeépítették a kenyérboltot úgy, hogy ablakokat hagytak, és a boltból látni lehetett, hogyan sütik a pékek a kenyeret. Egy, két, és három kilós kenyereket sütöttek akkoriban a bolt részére. De magánszemélyeknek sütöttek, ötkilós, hatalmas kerek kenyereket is. Egyébként néhány háznál, saját kemence is volt, ahol szintén sütöttek kenyeret. Gyékényből, vagy kukorica csuhéjból (sústyából) készült, kerek, vagy ovális alakú szakajtókba tették a tésztát kelni, mely mindegyikében szövet takaró volt, amivel be is takarták a kelő tésztát. Amikor eljött a sütés ideje, a pék széthajtogatta a ruhát, a szakajtót a sütőlapátra borította, egy késsel háromszor belevágott a tésztába, és a hosszúnyelű lisztezett sütőlapátról a kemence megfelelő helyére csúsztatta azt. Mielőtt teljesen megsült volna a kenyér, a sütőlapáttal kiszedegette mindegyiket, egy nyeles kefével bevizezte a kenyerek tetejét, oldalát, és visszatette őket még egy kicsit sülni. Mivel sokszor várakoztam a kenyérre, így, láttam is, hogyan készül. Mennyei illatok segítettek a várakozásban, mert bizony órákig, néha fél napig is várni kellet, hogy kenyérhez jusson az ember, és akkor sem volt biztos, hogy annyit vihetett haza, amennyit szeretett volna. A falu előkelőségeinek nem volt ilyen gondja, mert nekik mindig félretették. Ha volt is kenyér, mégsem volt. Félre volt téve. Hiába dolgoztak a pékek hajnaltól napestig. Mégsem bírták kielégíteni az igényeket. Később Nagykátáról, Ceglédről, vagy máshonnan is hoztak kenyeret a boltokba. Az már nem volt az igazi, mert a Tápióbicskei kenyérnek nem volt párja.
Lali kocsmája
A pékség mögött volt közvetlenül Lali kocsmája. Amíg várakoztam a kenyérre, sokszor odamentem nézelődni. A kuglizók, vagy a kapatos emberek mindig nyújtottak valami érdekes látnivalót. A kocsmában, általában hétvégeken zajlott leginkább az élet, mert akik Pestre jártak dolgozni, csak ilyenkor értek rá kicsit. Ekkor, szinte mindig tömve volt. Hétköznap, csak a helyben dolgozók jártak a kocsmába, és ilyenkor unalmas is volt, mert nem történt szinte semmi. Én is bemehettem, de szeszes italt nem fogyaszthatott kiskorú. Lali, a kocsmáros mindig szigorúan őrködött. Erőteljes, mindig józan kocsmáros volt. Afféle erkölcscsősz. Egy biztos, szinte mindig elejét tudta venni a verekedéseknek, és nem az erejéért, hanem józan emberégéért tisztelték a falusiak. Volt egy kuglipálya, hátul az udvarban. Sokat jártam oda, kugli bábúkat állítgatni. Pénzt is tudtam keresni vele, mert általában pénzre játszottak a szórakozó emberek, és a nyereségből mindig kapott az állító is. Az egyik nyertes, nem csak pénzt adott, hanem a sörből is innom kellett. Lali, a kocsmáros meglátta, és már jött is intézkedni. Oda jött hozzánk, és halk nyugalommal szólt az engem kínáló, józannak egy csöppet sem mondható felnőttnek.
- Món mégmontám, hogy né kínójjó gyerékét.
- Oszt? Nékéd miközöd ván hozzó? – Kérdezett vissza amaz.
Lali a kocsmáros, nem beszélt többet. Megfogta az illető ruháját, és úgy kipenderítette a kocsmaudvar bejárati kapuján, hogy az, hasalva ért földet. Utána szólt, hogy mindenki hallja.
- Égy hónápig ide né gyere! – Velem, nem is foglalkozott.
Felvette a füves udvarról az elgurult söröskorsót, és visszament végezni a dolgát. Lali a kocsmáros, egy bizonyos erkölcsi normát közvetített, a kocsmai falusiak felé. Beszélgetett, dorgált, fenyegetett, dicsért. Az akkori Tápióbicske, szerintem, egyik legmeghatározóbb eleme volt, ha nem is a legnagyobb hatalmú. Hosszú időn át, nevelte, segítette, a falusiak életét, a maga módján. Ténykedésének, szerintem a falu történetírásában is helye lenne. Nem tett ugyan, különösebben semmi kirívót, csak egyszerűen ember volt. Jó ember.
A kukoricatörés mindíg érdekes volt számomra, mert ilyenkor a jó szomszédok, rokonok együtt törték kalákában a kukoricát. Lőcsös lovasszekerekkel hordták az udvarokra. Hatalmas kupacokban voltak a fosztatlan kukoricacsövek, szinte mindenhol. Kisgyermek lévén, még nem kellett olyan szigorúan fosztanom a csöveket mint a felnőtteknek, de azért már befogtak időnként engem is a munkába. Sokszor éjszakába nyúlóan, és több napon át is eltartott a fosztás. Anyám a szebb sústyát félrerakta magának, és a hosszú téli napokon lábtörlőket készített belőle eladásra. A frissen fosztott sústya illatos és puha volt, melyben jókat lehetett ugrándozni, birkózni, bújkálni. A sústyát később a disznók, vagy tehenek alljazójának használták. Fosztáskor mindíg vidám volt a hangulat. Ilyenkor volt idő politizálni, viccet mesélni, énekelgetni, vagy egyszerűen csak történeteket mesélni. Ilyenkor a süldő fiúk és lányok néha pajzánkodtak is, melyeket előszeretettel lestem ki.
A kacsa.
Gyönyörű nyári nap volt, a disznókkal voltam éppen elfoglalva ugyanis naponta kellett ganajászni. Már éppen végeztem mikor vendégek érkeztek. Barátomék jöttek valahonnan, mert szokásuk volt a nyári időben kirándulni. Beálltak az udvarra a kocsival, és a két kisgyerek lányok lévén már futottak is felém mutogatva legfrissebb szerzeményüket egy, vagy két-három napos kacsát. Gyönyörű volt, pihe tollain még nem látszottak a felnövő állatok jellegzetes vonásai. A kacsa körül forgott a világ egy darabig, majd megállapodtunk, hogy felnevelem és majd jól fog esni a kacsasült.
Telt múlt az idő, a feleségem Julika etette, gondozta. A kacsa olyannyira hozzánk nőtt, Hogy mindig oda ment, ahová mi és szerette, ha a feleségem simogatja egyszóval hozzánk nőtt. A téli hidegben nem volt egyszerű az etetése úgy kellett elhessegetni a disznók vályújától, mert ő is szeretett volna enni belőle. Én tettem egy kicsit neki is a krumlis kukorica és búzadarás moslékból, de az nem kellett neki, hanem a disznókkal együtt szeretett volna enni, amit nem engedhettem, mert a disznók még őt is eledelnek nézték volna. A kacsa mindig középpontban volt. Ha megjöttem a munkából az udvar hátsó feléből is széttárt szárnyakkal rohant felém, mintha valamit hoztam volna neki. Nagyon megkedveltük. A gyermekeim, ha az udvaron játszottak, biztos voltam benne, hogy a kacsa is ott van.
Eljött az idő. Már teljesen elfeledkeztünk róla miért is van nálunk. Megjöttek barátomék és Kérték a kacsát. Döbbenten álltunk és szótlanul néztük, ahogy rövid kergetőzés után elfogják, majd elvágják a nyakát. Megkopasztották és kiderült nincs sok hús rajta, szóval sovány volt. Hát nem tudom kiadott e egy levesre valót, de nem is érdekel. Az űr mely utána maradt hatalmas volt. Ha munkából jöttem hazafelé mindig vártam, hogy rohan felém, ha etettem a disznókat mindig eszembe jutott. Sajnáltam. Talán küzdeni kellett volna érte. Vajon megér ennyit egy barátság, nem tudom, csak azt még mindig hiányzik, ha rá gondolok.
A hegy leve
Gyermekkoromban volt szőlőnk, és sokat járkáltunk ki nyitni, horolni, metszeni, kaccsolni, födni, sutulni stb...
Jóska nagybátyáméknál pihentünk meg, ( kinek háza a szőlőkben volt ) a jólvégzett munka után. Az öreg Zsilka is ott volt a feleségével, és szokás szerint jól beitaloztak. A öreg Zsilka egyszer csak se szó, se beszéd a feleségének a hátára vágott a nyitó kapával. Rendesen a fokával csak úgy döngött az öregasszony háta. Ahogy tudom nem lett baja az öregasszonynak bár mostmár ezt kétlem. Na elég is volt a pihenőből, és indultunk haza felé, mert mink a faluban laktunk, jó 2,5 kilométernyire. A házunkban volt egy rejtekhely kialakítva, melyben egyetlen óriási boroshordó volt csupán. Ide csak egy picike ablakon lehetett bemászni, egy felnőtt be sem fért. Teljesen körbe volt falazva. Mi gyermekek jártunk be kezelni a bort, és ha szükség volt rá, hoztunk is néhány litert saját fogyasztásra. A fináncok elől rejtegették szüleim, mert akkoriban rendszeresen jártak a faluban. Én is kivettem a részem belőle, mert időnként eladtam belőle, ennek annak. Így már kisgyermekként megismertem a pénz hatalmát. Rendszerint fegyvereket vásároltam, no nem igazit, hanem játékfegyvereket melyeket az öreg temetőben levő bungimban tartottam amíg használatba vettem őket. Sosem jöttek rá szüleim a csalásra mert vigyáztam, és csak akkor folyamodtam a pénzszerzés eme módjához, mikor a faluba új fegyver érkezett. Sietni kellett mert hamar elfogyott és az utánpótlás nemigen volt megoldva.
Egyzer Jóska nagybátyám tök részegen beállított hozzánk és a gangon ülve szórakoztatott minket. Meleg nyár volt és a kovászos uborkát is be kellett hozni az árnyékba mert túl gyorsan forrt. Bátyámék éppen otthon tarózkodtak, ők már nagyobbak voltak, huszonévesek és gondolt egyet a kovászos uborka léből egy fél literes korsóba öntött, gondosan lesöpörve a tetejéről a pimpót és a kenyér darabokat. Ezt kínálta Jóskabátyámnak mondván...
- Büki bor. Ők ugyanis Bükön laktak és csak ritkán látogattak haza,
Jóska bátyám kóstolgatta, fanyalgott ugyan de megitta a meleg kovászos uborka levet.
Csak ennyit montott...
- Fájin. És rövidke unszolás után elfogadott mégegy pohárral.
Jóska bátyámról többet nem is írok, hisz gondolhatjátok milyen ember volt.
Hanem volt nekünk egy présházunk kinn a szőlőkben. Hatalmas prés volt a közepén és más már el sem fért benne. Nagy négyszögletes szőlő tartója volt és egy óriási gerenda keresztbe a tetején. A mai napig sajnálom ezt a prést, mert olyan jól nézett ki. Csörlővel kellett megemelni a gerendát, mert olyan nehéz volt. Ezzel sutultuk a mustot. Volt olyan csavaros sutúnk is de jobban szerettem a nagyot. Kinn a présház előtt volt egy ásott kút és két nagy betonkád, a permetezéshez. Akkoriban egyedül rézgáliccal permeteztek, semmi más vegyszer nem kellet a szőlőműveléshez. A homok dombok ontották a szőlőt ha az rendesen művelve volt.
Ahol én laktam a legmagasabb hely egy kb 15 méter magas hely volt melyet kalapos hegynek neveztünk és ott sem volt szőlő. Hát ennyit a hegy levéről.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Jóska nagybátyáméknál pihentünk meg, ( kinek háza a szőlőkben volt ) a jólvégzett munka után. Az öreg Zsilka is ott volt a feleségével, és szokás szerint jól beitaloztak. A öreg Zsilka egyszer csak se szó, se beszéd a feleségének a hátára vágott a nyitó kapával. Rendesen a fokával csak úgy döngött az öregasszony háta. Ahogy tudom nem lett baja az öregasszonynak bár mostmár ezt kétlem. Na elég is volt a pihenőből, és indultunk haza felé, mert mink a faluban laktunk, jó 2,5 kilométernyire. A házunkban volt egy rejtekhely kialakítva, melyben egyetlen óriási boroshordó volt csupán. Ide csak egy picike ablakon lehetett bemászni, egy felnőtt be sem fért. Teljesen körbe volt falazva. Mi gyermekek jártunk be kezelni a bort, és ha szükség volt rá, hoztunk is néhány litert saját fogyasztásra. A fináncok elől rejtegették szüleim, mert akkoriban rendszeresen jártak a faluban. Én is kivettem a részem belőle, mert időnként eladtam belőle, ennek annak. Így már kisgyermekként megismertem a pénz hatalmát. Rendszerint fegyvereket vásároltam, no nem igazit, hanem játékfegyvereket melyeket az öreg temetőben levő bungimban tartottam amíg használatba vettem őket. Sosem jöttek rá szüleim a csalásra mert vigyáztam, és csak akkor folyamodtam a pénzszerzés eme módjához, mikor a faluba új fegyver érkezett. Sietni kellett mert hamar elfogyott és az utánpótlás nemigen volt megoldva.
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
kedves Sándor ez az összeállítás ,írásod nagyon tetszik
Örülök neki. Gyere máskor is.