Toldi biciklinkkel jártam a falut és örömmel figyeltem az embereket, ahogy felém néznek. Ugyanis egy karton lapot meghajtottam és a hajtásnál oda illesztettem a sárvédő tartó dróthoz úgy, hogy a lap egyik fele a küllők közé essen, a másik feléhez pedig madzagot erősítettem, melynek szabad felét a kormányra tekertem. A karton lap krepegő hangot adott ki, ha megtekertem a kormányra felcsavart madzagot akkor hangosabban krepegett, ha lazítottam rajta akkor pedig halkabban.
Így jártam a falut, úgymond motorozva. A Tápiószentmárton felé vezető Rákóczi út két oldalán járda volt, és azt találtam ki, hogy a házak előtt levő kis hidakon felhajtottam a járdára, a következőnél, pedig át a túloldalra és így tovább. Egyszer csak megtörtént a baj. Bordáék kishídján hajtottam át és a kétoldalt levő sövénytől nem láttam Bordánét a járdán. A lába közé hajtva hanyatt löktem. Nagyon megijedtem, és cserbenhagyva áldozatomat, egészen Tápiószentmártonig tapostam a pedált. Jó darabig bicikliztem a határban, mire hazavergődtem. Otthon nem szóltam semmit, mert reméltem, hogy nem esett nagy baja az órás feleségének, ugyanis Borda volt a falu egyetlen órása. Aznap időben feküdtem le, de csak nagyon nehezen tudtam elaludni a történtek miatt. Elalvás előtt arra jutottam, másnap megmondom anyukámnak mi történt.
Reggel arra ébredtem, hogy anyukám beszélget valakivel a gangon. Nagy Dezső volt, a szomszédunkban lakó ügyvéd. Anyukámnak elmondta, hogy felfogadták Bordáék, ügyük képviseletére a történtek miatt, ugyanis Bordánét Pestre szállították a kórházba.
Hozzá tette, barátilag jött szólni, hogy tudjuk mire számítsunk. Az ügyvéd elköszönt, én pedig vissza ugrottam az ágyamba alvást színlelni.
Anyám egyből bejött hozzám és lekapta rólam a dunnát, majd nekem szegezte a kérdést.
- Micsinótó tégnáp?
- Én el ákártám mondáni…
- Éccé még mégölsz válákit. Azzal sarkon fordult és magamra hagyott.
Én leültem a gangra, és a tyúkok betevőt kereső tevékenységét figyeltem. A gondolataim az előző napi eseményekkel voltak elfoglalva. Tudtam, édesapám nemsokára haza jön a munkából, és akkor annyi nekem. Ki kellet találni valamit a hol alvásra, mert ha apám haragra gerjed, azt nagyon megsínyli a testem. Elhatároztam, hogy az öreg temetőben alszom, úgyis rég aludtam már kinn.
Úgy is volt. Megágyaztam a rossz kabátokból, még takaró is jutott. Nehezen aludtam el, mert mindenféle sejtelmes zajokat hallottam magam körül. Azért csak sikerült. Másnap kora reggel ébredtem és nagyon éhes voltam. Haza nem mehettem apám miatt, így elindultam a gyümölcsös felé, hátha akad valami. Odaérve szomorúan vettem tudomásul, hogy semmi ehető sincs, így lassan bandukolva elindultam vissza felé. Egyszer csak egy üregi nyulat megpillantottam, ami épp az üregébe iszkol. Nekem sem kellett több, az üreg bejáratához kuporodtam, és vártam. Még negyed óra sem telt bele, amikor kidugta a fejét. Hopp, elkaptam. De ő is. Úgy bele harapott az ujjamba, hogy még mindig látszik. Csak nehezen tudtam szétfeszíteni a fejét, hogy kiszabadítsam az egyre inkább fájó-lüktető ujjamat. Végre sikerült fogást találni rajta, mire éktelen visításba kezdett. A zsebkésemet sikerült nagy nehezen előhalászni a zsebemből, mert az az ellenkező irányban volt. Kinyitottam, és a nyúl szüntelen visítása közepette bele szúrtam a mellébe. Többször is szúrtam, mert nem akart megdögleni. Ekkor, valószínűleg a párja lehetett, nekem támadott egy másik nyúl. Hát erre már végképp nem számítottam. Futnom kellett előle, mert ez már jóval nagyobb volt és olyan vehemenciával támadott, hogy el kellett dobnom a nálam levő nyulat is. A másik nyúl tovább nem követett, hanem megpróbálta a már élettelen nyulat az üreg felé vonszolni. Nekem sem kellett több, ordítozva zavartam el a nagy nyulat, ami sikerült is. Fölkaptam a döglöttet és futásnak eredtem. Amikor már jól kifáradtam, kicsit megálltam, és a még mindig vérző ujjamra tekintettem. Jól kiszívtam a sebet, mire még jobban kezdett vérezni. Felértem az öreg temetőben levő bungimhoz és a nyulat megnyúztam, kibeleztem és egy nyárson elkezdtem sütni. Így só nélkül nem nagyon volt jó íze, de rájöttem, ha jobban megsütöm sósabb íze lesz. Az ujjam még mindig vérzett, de az intenzitása már csökkent. Jól laktam és mivel már dél körül járt az idő és el is fáradtam, így ledőltem kicsit. Arra ébredtem, hogy valaki rázogat. Apám volt. Hirtelen a bungim legbelső sarkában találtam magam.
- Gyere ki. Mondta nem megszokott szelíd hangján.
- Gyere, no. Nem bántalak. Hangzott ismét.
Kényszeredetten előjöttem, és lesütött fejjel álltam előtte.
- Mi van a kezeddel.
- Á nyúl méghárápott. Válaszoltam kurtán.
- Gyere haza, majd bekötjük. Gyere, mert kész az ebéd.
Útközben mondta, hogy nem haragszik Bordáné miatt. Ennek nagyon örültem, mert nem nekem kellett elmondani, mert anyám már megtette. Azt is mondta, nem kell félni tőle, nem bánt ő. Hát ezt már erősen kétkedve fogadtam. Haza érve anyám bekötötte a még mindig csordogáló ujjamat és az ebédhez fogtunk. Hamar végeztem, mert igazából nem voltam éhes, a nyúlhús még kitartott. Apám érdeklődött a nyúl iránt, én csak tőszavakban válaszoltam, mert mindig figyelnem kellett rá, nem gondolja e meg magát, és mégis elver.
- Hm. Nyulat fogtál. Morfondírozott magában.
- Hm. Hát ez nem rossz.
- Hm. Hümmögött, miközben az ételt szaporán piszkálta a tányérban.
Szokása volt az ételt piszkálni, miközben eltorzult arccal evett, mert nem volt egy foga sem. Néha muris pofákat vágott, mert betudta kapni az orrát és akkor bizony megmosolyogtatott bennünket. Az ebédnek vége volt és indultam kifelé.
- Hová mész. Kérdezte anyám.
- Á Pittyóékho. Válaszoltam, és már le is volt tudva a dolog.
Elengedtek szó nélkül. Örömömben madarat lehetett volna fogatni velem, mert olyan boldog voltam, hogy nem vert meg apám. Szombat délután lévén, lementem a tápióhoz halakat nézni és a gondolataimat rendezni, mert talán most először fordult elő velem, hogy apám nem bántott. Még el is határoztam, hogy jó leszek, bár ez csak elhatározás volt. Néztem még egy darabig a kishalak úszkálását és soha nem értettem azt, honnan tudják mikor merre kell fordulni, mert olyan egyszerre csinálták. Kis idő múlva felkerekedtem és elindultam haza felé. Haza érve csodálkozva vettem tudomásul, hogy a külső ajtó be van zárva. Nyitogattam egy darabig, majd előre mentem az ablakhoz. Mivel a szobaajtó is nyitva volt láttam a félhomályban, hogy apám félreérthetetlen helyzetben van anyámmal.
Elfogott a kétségbeesés és sírni kezdtem. Nem tudom miért, de csak sírtam és sírtam. Sírva mentem fel az öreg temetőbe és ott is még hosszú ideig csak a sírás volt, ami vigasztalt. Észre sem vettem, hogy elaludtam. Csak másnap ébredtem fel, és indultam haza felé. Anyámék nevetgélve üdvözöltek, de nekem nem volt kedvem nevetni. Nem kérdeztem semmit, csak ettem valamit és már mentem is szokásos csavargásomra.
Eljött a tárgyalás ideje. Bordáékat az ügyvéd képviselte, minket nem tudom már ki. Engem is behívtak a tárgyaló terembe és néhány kérdést tett fel a bíró, amire őszintén válaszoltam. A tárgyalás első fordulója lezajlott. Már az úton haza felé azon tanakodtak anyámék, hogy el kellene válni, mert apám egyedüli keresőként, a gyerektartás mellett nem tudnak tőle majd olyan sokat levonni. Úgy is történt. Elváltak. Bordáék 40000 ft-ot kértek, de a bíróság négyezervalahányszáz forintot állapított meg. Ezt az összeget csak apránként tudták apámtól levonni. Bordáné ügy lezárva. Viszont akaratlanul is, de sikerült elérnem hogy elváljanak szüleim. Még egy darabig járt apám haza, mire megmondta anyám neki, ne jöjjön többet. Apámtól már nem kellett többet félnem és anyám sem ivott már többet. Végre lassan rendeződött a család. Én tanultam, anyám dolgozott, éltük végre meghitt családi életünket.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Még szerencse hogy elütötted a Bordánét:)
Igen, de akkoriban nem így gondoltam.