A faluban a focipályától kifelé a kertek alatt, volt egy hatalmas rét, melyet fehér tónak hívtunk. Nyáron semmi különös nem történt itt, mert nem volt miért idelátogatni. Végtelen füves síkság volt, ahová még a madarak is csak hébe hóba jártak.
De télen, télen a "tó" megelevenedett. Korcsolyázók, fakutyázók és jégvitorlások lepték el a végtelen fehérséget. Ugyanis télen mindig elöntötte a víz és az befagyott. Volt egy zsilip a Pándra vezető úton és azt néha megnyitották. Csináltak olyat, hogy egy székre korcsolya talpakat szereltek és úgy tologatták a benne ülőket, vagy két botba szöget vertek, és levágták a szög fejét, és úgy lökdösték magukat a fakutyázók. De volt egy csodálatos dolog, amire igen jól emlékszem. Volt egy jégvitorlásnak nevezett szerkezet mely minden várakozásomat felülmúlta. Három korcsolyatalpon siklott úgy, hogy az első korcsolyát lehetett irányítani. A vitorlája lepedőből készült és borzalmasan gyorsan siklott a szerkezet. Sokáig lehetett vele vitorlázni, még széllel szemben is ment néha. Még most is kipróbálnám olyan jó volt. Akkoriban a korcsolyák kulccsal szerelhetőek voltak, és bizony sok bakancsom bánja a dolgot, ugyanis a korcsolyakulccsal össze lehetett húzni a kétoldalt levő körmöket, és sokszor a bakancs talpát is leszedte. Ilyenkor persze dugni kellett a Duláber bakancsot, mert szüleim nem nagyon tolerálták, ha erőszakosan lejött a talpa. Igazából nem sikerült megtanulnom korcsolyázni soha sem, de ez nem von le semmit az élvezeti értékéből. A tó maga óriási volt, egy kilométernél biztosan hosszabb volt, a szélessége pedig 2-3 száz méter lehetett. Szóval bőségesen volt hol vitorlázni.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Olyan kulcsos korcsolyám nekem is volt és bizony rosszb cipőm is
Akkor tudod te is miről beszélek.