Peckezés
(bige, pige, pike, brige, brincka, peca, pilincka, pilincke, dólé)
Az egyik legjobb játék, amire gyermekkoromból emlékszem. Idő, és helyigényes játék. Akkoriban mindkét feltétel, bőven adott volt számomra, és még jó néhány barátom számára is. Megpróbálom leírni a szabályokat, bár több mint negyven év távlatából, már nem könnyű.
Általában, a jól faragható, és az erős, mogyoró bokor, másnéven: Európai mogyoró (Corylus avellana) ágaiból készítettük az ütőt, és magát a pecket is. Ütőnek a nehezebb fajsúlyú Korona akácfát(másnéven: Gleditsia triacanthos - Tövises lepényfa) ( 1 ) ( 2 )használtuk inkább, ha hosszú meccsekre készültünk, mert az, szinte elnyűhetetlen volt. Mindenkinek saját ütője volt. Az ütő hosszát, és vastagságát, mindenki a saját testmagasságához, illetve erejéhez igazította, úgy, hogy az a leghosszabb legyen, és még azért játszani is lehessen vele. Én, a kicsit bézbólütő formájút szerettem, vagyis, amelyik a markolattól a másik végéig egyenletesen vastagodott. A pecek formája is változatos volt, mert néha volt hosszúkás, néha tömzsi, vagy éppen a nyersanyag formája volt meghatározó. Ez nem volt baj, mert változatosabbá tette a játékot. Természetesen másfajta fákkal is kisérleteztünk, de azok, hamar tönkrementek.
Kétféle formáját játszottuk a játéknak.
1: A három ütésest.
2: A tízütésest.
Játékszabály
1: A háromütéses játék.
Kijelöltünk egy pontot, és a kezdő játékos, akit sorsolással választottunk ki, a saját tengelye körül, az ütőjével rajzolt maga körül egy kört. A körön belül, csak az ütőjátékos tartózkodhatott. Ha füves terepen játszottuk, akkor a másik játékos a cipője sarkával, vagy tépett fűvel, apró gallyak leszúrásával, de még számtalan módon is lehetett jelölni a kört.
A középpontban kis gödröt kapartunk, vagy kis földkupacot készítettünk a pecek számára. A kezdő játékos ráütött a pecek dombocskáról lelógó végére, vagy ha mélyedés volt a vége alatt, akkor oda. Minél messzebb repült a pecek annál több pontot szerzett vele a játékos.
A pontok, a lépések számával volt egyenlő.
A másik játékos közben figyelt, és ha röptében kézzel el tudta kapni a pecket, akkor ő következett kezdő játékra, és ő ismételhette meg az előzőekben leírtakat. Természetesen, a kört, csak egyszer kellett megrajzolni. Ha senki, nem tudta elkapni, akkor az ütő játékosnak járt, a pont. Ha a fogó elejtette, vagy bármely más játékosnak ütközött a pecek, az a játékos, tíz pontot veszített, és meg kellett ismételni az ütést.
A játék folytatása:
Az ütő játékos helyén maradt, és a kör közepébe helyezte ütője végét, függőlegesen, úgy, hogy közben fogta a felső részét, nehogy eldőljön.
Az ellenfél, (a sorrendet szintén sorsolással állapítottuk meg) felvette a pecket, és onnan próbálta eltalálni a körben levő ütőjátékos ütőjét.
Ha ez sikerült neki, akkor ő kezdhetett ismét játékot.
Ő lett az ütőjátékos.
Ha az ütőjátékosnak, senki nem találta el az ütőjét, akkor folytathatta a pontszerzést.
A pecket vissza kellett helyezni oda, ahová először lett ütve. Legalább egy méterről kellett azt oda pottyantani, és az így beállt irányban, lehetett folytatni a játékot. A pottyantást, mindig az ütőjátékos végezte. Ha ez megtörtént, az ütőjátékos a pecek végére ütött, de már úgy, hogy azt a levegőben el tudja találni.
Háromszor lehetett próbálkozni. Innen a háromütéses elnevezés. A kezdő körből való ütés, nem számított bele. Ha jól eltalálta a pecket, akár negyven pontot is szerezhetett a játékos, ütésenként.
Elméletileg, a többi játékosok, az ütőjükkel elkaphatták a pecket repülés közben, és így ők kezdhettek új játékot. Az addig megszerzett pont viszont megmaradt. Ám a repülő pecek útjába nem volt ajánlatos állni, mert komoly sérülést is okozhatott. Ha messziről próbálta valaki elkapni a repülő pecket az ütőjével, akkor az esély volt nagyon kicsi, mivel kiszámíthatatlan volt az iránya, és a magassága is.
Ekkor már, kézzel senkinek nem volt szabad megérinteni a pecket. Ha beszorult valahová, akkor is ütésnek számított, ha a pecek, egy picit sem ugrott odébb.
A harmadik ütés után, az ütőjátékos, lelépte a távolságot, a kör közepéig. Természetesen, ebbe már nem tartozott bele a kezdő pontszám, mivel így az, kétszer szerepelt volna. Nos? A lépések hossza, mindig vita tárgya volt. Viszont mindíg megtudtunk eggyezni. Ahol ez nem lehetséges, ajánlom a mérőszalagot.
Az elütött pecket, a következő játékos visszadobhatja a körbe, a harmadik ütés után. Igy lehet a pontszámokat lenullázni. Tehát, hiába ütötte el az ütőjátékos a pecket, mégis elveszítheti pontjait. Messzire kell, hogy jusson a körtől a pecek, azért, hogy ne tudja a sorban az ütőjátékos után következő játékos, vissza dobni azt, a körbe.
A tét:
A pontokat elosztottuk tízzel, és annyi fenékbe rúgást kapott az utolsó helyen végzett játékos. Ez volt a legnépszerűbb tétforma, mivel mindig kéznél volt. Csak a győztes játékos gyakorolhatta a fenékbe rúgást. Játszottuk ötfilléres alapon is, de előfordult, hogy egyforintos alapon hazardíroztunk. Ezt általában a nagyobb gyerekek kezdeményezték. Sokszor azért nem tudtam részt venni a játékban, mert nem engedhettem meg magamnak. A tét, egyébként lehetett bármi. Bambi, zsíros kenyér, cigaretta stb.
Számolás:
Példa:
Győztes=139 pont. Osztva tízzel=13 Nyeremény=20 pont
Nyeremény összesen: Ötfilléres alapon=1 forint, vagy 20 rúgás
2-es játékos=135 pont Osztva tízzel=13 13-13=0 pont =0 rúgást kap
3-as játékos= 65 pont Osztva tízzel=6 13-6=7 pont =7 rúgást kap
4-es játékos= 8 pont Osztva tízzel=0 13-0=13 pont = 13 rúgást kap
2: A tízütéses játék.
A tízütéses játékot, általában barátommal, ketten játszottuk. A szabályok ugyanazok voltak, mint a háromütésesnél. Ezt a játékot, általában az agyigácsóban, vagy a tápió mellett levő óriási füves területeken játszottuk. Magas fűben nem lehetett játszani. Hatalmas volt a helyigénye, de akkoriban ez nem volt gond.
|
Sanyikám! Elvittem egy kicsit allegóriázni, mert nagyon jó és tetszik és hiánypótló! Puszi!
Ok.